1944. október 15-éig a náci Harmadik Birodalom vezetői egyáltalán nem számoltak a Szálasi Ferenc által vezetett Nyilaskeresztes Párttal. Két egyszerű oknál fogva: Szálasit komolytalannak tartották, illetve teljesen megfelelt nekik az idős Horthy Miklós kormányzó, aki akkor már közel negyedszázada irányította Magyarországot. Amikor azonban a kiugrásról tárgyaló magyar küldöttség aláírta a fegyverszünetet, és Horthy beolvastatta a rádióban híres proklamációját, a Harmadik Birodalom terrorgépezete végrehajtotta a már előre elkészített forgatókönyvet. A kormányzót fia elrablásával megzsarolva rákényszerítették, hogy átadja a hatalmat Szálasi Ferencnek és keretlegényeinek.
A magukat hungaristának nevező nyilasokkal nem a közös ideológiai elemek miatt számolt a náci vezetés. Egyszerűen ők voltak az egyetlen politikai és fegyveres csoport, akik Magyarországot a végső pusztulásig (a nyilas propaganda szerint végső győzelemig) hajlandóak voltak benntartani a náci szövetségben. Készek voltak feláldozni Magyarországot, nem törődve az emberi és anyagi veszteséggel. December elején a nyilas kormányzat távozott Budapestről, sorsára hagyva a főváros több mint egymillió lakosát. A náci hadvezetés ugyanis erőddé nyilvánította a magyar fővárost, melynek Bécs és a Harmadik Birodalom közvetlen megtámadását kellett késleltetnie.
A Wermacht három ízben próbálta meg felmenteni a körbezárt várost, de mindegyik kísérlet sikertelennek bizonyult. Amikor 1945. január 18-án a szovjetek elfoglalták a város pesti oldalát (miközben a németek felrobbantották az utolsó hidakat is a Dunán), a védők számára megkezdődött a végjáték. A következő hetekben az ostromlók egyre szorosabbra vonták a gyűrűt, az élelmiszer-, víz- és gyógyszer-, illetve kötszerhiánytól folyamatosan szenvedő védelem számára a helyzet egyre kilátástalanabb lett. A város védelmét Pfeffer-Wildenbruch, az SS tábornoki rangban lévő tisztje irányította. Ő elsősorban rendőrtiszti tapasztalatainak köszönhette kinevezését, hiszen a Budapest erőd védelme mellett fontos feladata volt, hogy minden kiugrási, zendülési kísérletet megakadályozzon. A budai Várhegy alatti Alagútban berendezett főhadiszállását az ostrom nyolc hete alatt egyszer sem hagyta el, a harcoló alakulatokat soha nem szemlélte meg. A magyar csapatok parancsnokával, Hindy Ivánnal csupán a parancsok kiadására korlátozódott a kapcsolata. Hindy – akit makulátlan tisztnek és úriembernek tartottak – egyébként saját kezűleg fegyverezte le felettesét, amikor az október 15-én végre akarta hajtani Horthy kormányzó utasításait.
Mivel a keleti fronton nem csupán politikai célokért, hanem világnézeti és ideológiai okokból is folyt a küzdelem, a németek tudták, hogy nem számíthatnak kedvező elbánásra. Különösen vonatkozott ez az SS tagjaira. A budapesti védők között számos olyan fiatalember is volt, akiket a magyarországi svábok közül kényszerből soroztak be az SS-be. December végén és január elején két kedvező lehetőség is állt a védők előtt, de Pfeffer-Wildenbruch kérését Hitler mindkét esetben elutasította, megtiltva Budapest védőinek az erőd feladását. Február 11-ére azonban olyan kétségbeejtővé vált a helyzet, hogy a német parancsnok eldöntötte: nem vár tovább. Az árulástól tartva csak a kitörést megelőző órákban tájékoztatta a csapatok vezetőit, Hindyt pedig csupán közvetlenül az akció megindulása előtt.
A tervek szerint a Széna és a Széll Kálmán (ma Moszkva) téren áttörve az orosz védelmi állásokat északnyugati irányban akarták elérni a német vonalakat. Az áttörést három hullámban tervezték végrehajtani. Az oroszok három védővonalat alakítottak ki a kitörés sejthető irányában. A két köztéren, illetve az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasorban lehetett számítani a legerőteljesebb védőtűzre. A kitörni készülők harmadik hullámához gyakran családostól sorakoztak fel a nyilaskeresztes párt aktivistái, és más civilek is. Amikor este nyolckor megindult a támadás első hulláma, a szovjet csapatok folyamatos tűzzel árasztották el az Ostrom utcából előbukkanó rohamcsapatokat, a pszichológiai hadviselés eszközeként pedig hangszórókból harsogott Karády Katalin közismert slágere: „Hiába menekülsz, hiába futsz…” A kitörési kísérlet első két órája gyakorlatilag a tömegmészárlás ideje volt. Egy SS-katona így emlékezett vissza: „Akit eltalálnak, fekve marad. Akár a lemmingek, vakon előrehajtva zuhannak a tengerbe, ahogy itt is előrelökdösődik a tömeg, amely nemrég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan.”
Később az oroszok visszavonultak a második védelmi vonalba, amely azt eredményezte, hogy számos német, magyar és nyilas kijutott a lakott területről. Ezek a leszálló hajnali ködben próbálták meg elérni a német vonalakat. Az utakat azonban a szovjet páncélosok ellenőrizték, ezért a február 11-én éjjel kitörők túlnyomó többségét néhány nap alatt levadászták az oroszok. A kitörés idején nagyjából 44 ezer főt számláló német–magyar védőseregből mindössze 700-an jutottak el a német állásokig, köztük alig 70 magyar. A budai védők kitörése mérvadó történészek szerint a második világháború egyik legkilátástalanabb vállalkozása volt.
Felmerül tehát a kérdés: miről is szólhat a Becsület napja rendezvény 2010-ben, hiszen a budai védők kitörése semmiképpen nem nevezhető hatásos ellencsapásnak a magyar fővárost ostromló szovjet csapatokkal szemben. Másfelől a katonai becsület sem kívánta azt, hogy Pfeffer-Wildenbruch feláldozza katonáit egy lehetetlen vállalkozás oltárán. Leginkább a világnézeti harc és a rosszul értelmezett hősiesség marad válaszul, amit az SS jelmondata is hűen tükröz: „Becsületem a hűség.” Hűség a nemzetiszocialista eszméhez, a rasszista, a fajok küzdelmén alapuló ideológiához. Ennek alapján juthatunk arra a következtetésre, hogy ugyanezt a világnézeti harcot, az antidemokratikus, rasszista politikát óhajtó csoportok azok, akik napjainkban megünneplik a Becsület napját.
2010. 02. 19. (XIV/7)
