A Frank család 1933-ban menekült Németországból Hollandiába a nácik elől. Amikor a németek elfoglalták Hollandiát, eleinte nemigen avatkoztak be a mindennapi életbe, később azonban fokozatosan ellehetetlenítették a zsidók életét. Először csak a villamosról tiltották le őket, majd a kerékpárjaikat is be kellett szolgáltatniuk. A gyerekek csak zsidó iskolába járhattak, és további intézkedések nehezítették életüket.
Otto Frank 1942 nyarán kérte meg egyik alkalmazottját, Miep Giest, hogy segítsen elrejteni a családját. „Természetesen igent mondtam. Egyszerűen nem tehettem mást" - emlékezett vissza a százéves hölgy. Nem kis feladat volt a család ellátása: noha a nem zsidó származásúak dolgozhattak, vásárolhattak és iskolába is járhattak, az emberek nem rendelkeztek autóval, és az ellátás is nagyon szűkös volt. A légiriadó is rendszeresen megszólalt, és ilyenkor minél hamarabb el kellett érni az óvóhelyet. „Senkiben sem bízhattam. Sokan kollaboráltak a nácikkal, és a zsidók rejtegetéséért hat hónap koncentrációs tábor járt. Ilyen körülmények között nehéz volt ellátni a családot a szükséges élelmiszerrel és ruhákkal, de ők sose panaszkodtak. Akkor se, ha csak káposztát tudtam nekik hozni hat napon át" - mesélte Miep.
A rejtekhelyen teljesen megváltozott a Frank család élete. A legnagyobb problémát a bezártság jelentette, és az, hogy nappal még pisszenni se lehetett. Olvasással, tanulással és a hírek hallgatásával töltötték az idejüket - elevenítette fel régi emlékeit Miep. Egymás között is gyakran keletkeztek feszültségek, de Otto mindig arra intette őket, hogy ezzel ne terheljék a segítőiket. Miep és férje többször együtt ebédelt velük a rejtekhelyen, és ekkor döbbentek rá igazán, hogy mennyire nyomasztó a helyzetük. A háború után Otto egyszer félig viccesen azt mesélte, hogy a legnyomasztóbb mégis Anna provokatív viselkedése volt.
2009. 08. 19. (XIII/34)
