A nagy és a kisebb testvér, Oroszország és Fehéroroszország viszonyát jó másfél évtizede jellemzi a „se vele, se nélküle” állapot. A két posztszovjet ország papíron államszövetségben él, ám a tényleges unió (közös államfő, közös valuta, közös külpolitika stb.) létrejötte azóta is felváltva hol közeledni, hol távolodni látszik. Fehéroroszország (Belorusszia) politikájára maximális mértékben nyomja rá bélyegét a Nyugaton Európa utolsó diktátorának nevezett, alapvetően a régi, szovjet eszközökkel kormányzó Alekszandr Lukasenko személye. (Odahaza az elnököt inkább Bátyka néven emlegetik, ami oroszul egyaránt jelent apukát, parancsnokot, de „keresztapát” is. A Bátyka egyébként maga is főként ezen a nyelven kommunikál, mivel egyszerűen nem beszéli az állam nyelvét.)
Ha egy-másfél évtizeddel ezelőtt még azzal lepte meg a külvilágot, hogy törvénytelen úton hosszabbíttatta meg elnöki mandátumát, hogy elismerően nyilatkozott Hitlerről, továbbá hogy néhány politikai ellenfele úgy eltűnt, hogy azóta sem lelik nyomukat, újabban a fehérorosz elnök szemmel láthatóan igyekszik javítani külföldi imázsát. Miután píárosai azt tanácsolták neki, hogy domborítsa ki emberi vonásait, az utóbbi időben több külföldi útjára magával cipelte házasságon kívül született ötéves kisfiát, sőt, volt olyan magas szintű kétoldalú tárgyalása is, amelynek során a gyermeket végig a térdén lovagoltatta. Tavaly egy ízben kifakadt, hogy „a zsidók összemocskolták Bobrujszkot” (ebben a fehéroroszországi kisvárosban valaha a lakosság számottevő része zsidó volt – a szerk.), mire Izrael ideiglenesen hazarendelte minszki nagykövetét. E hónap elején az odalátogató Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszternek viszont már arról áradozott, hogy milyen közeli számára a zsidó állam, ahol, úgymond, több százezer egykori honfitársuk él. Ugyancsak néhány héttel ezelőtt Lukasenko arra utasította minisztereit, hogy „ne hajlongjanak Oroszország előtt”, és leváltotta az ellenzék üldözésében különösen jeleskedő belügyminiszterét.
Nyugaton vették a jelzést, pontosabban hajlandók elnézni a Bátyka „csínyeit”, ha úgy vélik, hogy ezzel borsot törhetnek Moszkva orra alá. Jeffrey Gedmin, a Szabad Európa/Szabadság Rádió elnöke a The Wall Street Journal hasábjain megjelent cikkében – emlékeztetve arra, hogy a Freedom House kimutatása az emberi jogok tiszteletben tartása terén Fehéroroszországot a 188. helyre sorolja a világ 195 országa között – Garri Kaszparov orosz ex-sakkvilágbajnokot és ellenzéki politikust idézi: „A demokratizálás az olyan országokban, mint Belorusszia, Grúzia, Ukrajna, csaknem biztosan segít megfékezni Oroszország birodalmi étvágyát.” Más szavakkal: a Nyugat megpróbál befolyást szerezni abban a térségben, amelyet Moszkva a maga érdekszférájának tekint. Ennek érdekében roppant „pragmatikus” politikára is képes. Annak ellenére például, hogy Fehéroroszország tavaly kiutasította az amerikai nagykövetet, katonai együttműködési megállapodása van Iránnal, és korszerű légvédelmi fegyvereket ígért Szíriának, az Európai Unió kész bevonni anyagi előnyöket is kínáló keleti partnerségi programjába. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése, amely 1997-ben felfüggesztette Minszk megfigyelői státusát, most visszaadta neki, a washingtoni székhelyű Nemzetközi Valutaalap pedig több milliárd dolláros kölcsönt ajánlott fel Belorussziának, sőt már el is kezdte folyósítását.
Ezekkel a milliárdokkal azonban a tízmillió lakosú állam még nincs kint a vízből. Jóllehet, mint félig zárt gazdaságú ország, a válságot kevésbé szenvedi meg, mint szomszédai (a GDP még az elmúlt negyedévben is növekedett egy keveset), de attól függetlenül bajban van. Ez év elején kénytelen volt 20 százalékkal leértékelni a „fabatkát” (így becézik odahaza a fehérorosz rubelt), és nemigen tudja, miből refinanszírozza mintegy 8,5 milliárd dolláros kereskedelmi mérleghiányát. Oroszország ugyanakkor nem hajlandó – legfeljebb rubelben – rendelkezésére bocsátani a Belorusszia által sürgősen kért 500 millió dolláros kölcsönt, nem is szólva arról a 9 milliárd dolláros hitelről, amit Minszk egy atomerőmű felépítéséhez szeretne kapni Moszkvától. Az utóbbinak egyrészt valóban nincs erre pénze most, másrészt ezzel is próbál nyomást gyakorolni a fehérorosz vezetésre. Erre reagált Lukasenko az orosz pénzügyminiszter sértegetésével és a Nyugatra való kacsingatással. Az izraeli külügyminisztert például kifejezetten arra kérte, hogy segítsen rendbe hozni országának az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyát, maga pedig XVI. Benedek pápához látogatott el a Vatikánba.
Belorusszia az orosz igény ellenére sem hajlandó elismerni Abházia és Dél-Oszétia szuverenitását. Moszkva viszont a kőolajat Belorusszia elkerülésével Nyugatra szállító új kőolajvezeték építésébe fogott. (Ez ugyanúgy csökkentené Minszk zsarolási pozícióit az érdekelt felekkel szemben, akárcsak a földgáz terén Kijevéit a Déli Áramlat.) Moszkva bármikor felemelheti a Belorusszia saját szükségleteire szállított földgáz – egyelőre a világpiaci szintnél jóval alacsonyabb – árát, s ha ezt megteszi, azzal végképp összeroppanthatja az ország látszólagos gazdasági stabilitását. Május végén az orosz országos tisztifőorvos egy formális ürügyre hivatkozva megtiltotta a fehérorosz tejtermékek behozatalát, ami mélyütés, mert ha a rendelkezés érvényben marad, évente 1 milliárd dollárral, mintegy 6 százalékkal csökkenti a minszki költségvetés bevételét. Viszont Lukasenkónak is vannak adui. A „tejháborúra” válaszul bojkottálta az ODKD (hét szovjet utódállam biztonsági szervezete) vasárnapi csúcsértekezletét, ami Moszkvának nagyon kínos volt. Aztán: az orosz légvédelem Nyugatra előretolt „bástyái” (radarjai, légvédelme) fehérorosz területen vannak elhelyezve, és ez a Nyugat fondorlataitól változatlanul tartó Oroszországnak létfontosságú. Ezzel is lehet zsarolni. Ugyanakkor – hogy azért ne feszítse túl a húrt – Belorusszia a napokban beleegyezett abba, hogy jövőre hozzák tető alá az orosz–fehérorosz–kazah vámuniót, és szeptember elején a tervek szerint megtartják a két hadsereg nagy erőket felvonultató közös hadgyakorlatát Belorussziában.
Bár a szövetségi állam tényleges létrejötte a belátható jövőben nem várható, azonban, hacsak a Nyugat nem fizet Minszknek a jelenleginél sokkal többet, valószínűleg mégsem lesz képes magához csábítani Belorussziát, amelynek más a helyzete, mások a hagyományai, mint például Grúziának vagy akár Ukrajnának. Találóan írta nemrégiben a Moszkovszkij Komszomolec, hogy „olyan ez, mint a póker: a geopolitikai játszmákban általában az veszít, akinek az idegei elsőként mondják fel a szolgálatot. A Moszkva–Minszk partiban a vesztes szerepe általában Oroszországnak jutott, de ezúttal Lukasenkónak nincs elég jó lapja a sikeres blöffhöz”.
2009. 06. 19. (XIII/25)
