„A Körösök völgye igazi vadvízországnak számított mindig, éppen ezért már az őskorban, majd a népvándorlás korában is lakott volt” – mutatja a holtágak sokaságát Zsolt a gát tetejéről. A régi települések főleg az ármentes szinteken jöttek létre, de az ott lakóknak védekezniük kellett, a váratlan vizek ellen töltéseket emeltek. A folyók medre mindig változott, nem lehetett hatásosan védekezni. „A magyarországi folyók vízszabályozása a 19. században kezdődött. Az elhúzódó munkálatokat felgyorsította az 1879-es tiszai árvíz által előidézett mérhetetlen pusztítás. A védművek felépültével új feladatok jelentkeztek: a töltések megfigyelése, gondozása a gátőrök feladata lett. Ezért a mentett oldalakon gátőrházak sora épült” – meséli a gátőrök évszázados történelmét Zsolt.
A gátőrök mindig a területileg illetékes vízügyi igazgatóság alkalmazásában állnak, a munkájuk szerteágazó, a közhiedelemmel ellentétben nem naplopók, akik a semmittevés mesterei. Az árvízvédelmi töltések mellett laknak a gátőrházakban, ahol az árvízi védekezési központok is helyet kaptak – sorolja életének hivatalos részét Zsolt.
A gátőrök szolgálati tevékenységükben hivatalos személynek minősülnek, törvények védik őket a cselekvésben. Napi kapcsolatban állnak a területen élőkkel, gazdálkodókkal, így ha szükséges, azonnal intézkedni tudnak. A jó gátőr mindenkit ismer, aki a területén megfordul, mindenről tud. Éppen egy kocsi porol el a töltés tetején, Zsolt felismeri rögtön: a helyi horgászegyesület egyik tagja, hajnalban jött ki, most unta el a zsinóráztatást.
A gátat mindig őrizni kell. Árvíznél a víztől, ez világos – no de ilyenkor, aszályban, mitől kell védeni? – teszem fel a kérdést. Természetesen a szárazságtól, a féregjáratoktól – mondja Zsolt, és Pelikánt idézi ismét: a gát legnagyobb ellensége az ürge. Ez a valóságban is így van, hiszen a pockok, egerek, hörcsögök szerteágazó járatai gyengítik a védműveket, és ha jön a nagy víz, ezekbe a járatokba befolyva képes a gátat szétnyomni. Ezenkívül kismillió egyéb teendője is akad a gátak őrizőinek.
Az nem úgy megy, hogy „békeidőben”, amikor nincs áradás, senki se legyen a gátakon – de amikor jön egy árvíz, jöjjön valahonnan a semmiből egy csomó hozzáértő ember, aki úgy ismeri a rábízott területet, mint a tenyerét. A gátőr ismeri a rábízott töltéseket, kapásból tudja, hogy az ő szakaszának hol a leggyengébb pontja. „Most például, a hőségben és szárazságban, nagyon könnyen megrepedhet hosszában a töltés sok kilométeren át. Mert ahogy szárad ki a talaj, úgy zsugorodik a gát” – mondja. Ilyenkor mésztejjel kiöntik a repedést, ami behatol a talajba, és általa nyomon követhető, meddig terjed a folytonossági hiány lefelé. Géppel vagy kézzel kiássák a megrepedt talajt, aztán pedig visszatöltik, de már döngölve-tömörítve. S minél gyorsabban, mert a repedés még inkább kiszárítja a töltést.
A gátőrház mellett istállók, ólak sorakoznak, a tavalyi széna mellé már az első kaszálás is boglyában áll. Lovak, birkák vannak, és számtalan baromfi kapirgál az udvarban. Zsoltnak mindig van eladó szénája, hiszen a gátoldal jó kaszáló, a gyepszéna pedig kelendő áru. A fizetést emlegetjük, de a gátőr csak legyint: nem számít, az csak borravaló, a gazdálkodás, a jószágtartás az igazi bevétele a gátőröknek. A lovak nem a gáton legelnek, mert az tilos: a patás állat kárt okozhat a töltésben. Az apró lábú juh viszont rendkívül hasznos: betapossa a pocokjáratokat, így nem lazítják föl a rágcsálók a töltés oldalát, ezért a gátőrök szívesen tartják őket.
„Az árvizek után mindig felkapja a média a gátak állapotának silányságát, pedig új gátak alig épültek a három évvel ezelőtti tiszai árvíz után. Az áradások elleni védekezés csak akkor válik fontos közüggyé, ha már nyakunkon a baj, addig el lehet költeni másra a védművekre szánt pénzeket, és maradnak a hangzatos tervek, a nagy elképzelések a fiókok mélyén” – mondja gátőrünk kritikusan. Pedig Pelikán megmondta: „A Dunára figyelni kell! Mer’ a Duna az jön!”
2009. 06. 19. (XIII/25)
