Jurij Gagarin és Szergej Koroljev
Tizenegy nappal később Eisenhower elnök tizennégy vezető amerikai tudóst és
műszaki embert hívott a Fehér Házba, hogy véleményüket kérje a kialakult
helyzetről. Aznap este ugyanis az SZKP főtitkára Szergej Koroljev hívását várta,
aki a nap végén arról számolt be, hogy sikerült fellőni a Szputnyik–1 nevű
mesterséges holdat, megnyitva ezzel az űrkorszakot.
Eisenhower aggódása érthető volt. A Szovjetuniónak az Egyesült Államok
technológiai és anyagi fölénye ellenére sikerült az amerikaiak előtt mesterséges
holdat küldenie az űrbe. Az elnök kíváncsi volt arra, hogy az oroszok miért
jártak sikerrel. Edwin Land, a Polaroid kamera feltalálója és egyben a cég
vezérigazgatója szenvedélyes előadást tartott arról, hogy a szovjetek számára a
tudomány egyben életforma, szemben az amerikaiakkal, akik elsősorban a háború
utáni gazdasági szárnyalás luxusát akarják élvezni. Eisenhower gyors döntést
hozott, és még ugyanebben az évben aláírta azt a törvényt, amely egymilliárd
dollárt pumpált a természettudományos oktatásba, és megváltoztatta az amerikai
felsőoktatást. Mint később kiderült, a Szputnyik fellövése nem a szovjet
tudomány felsőbbrendűsége miatt járt sikerrel, hanem elsősorban Szergej Koroljev
megszállottságának köszönhetően. Mindeközben Werner von Braun és csapata már
hónapokkal korábban készen álltak egy műhold fellövésére.
A német V2-es rakéta birtokában az Egyesült Államokban már a negyvenes évek
második felében felvetődött egy műhold fellövésének ötlete, amely tudományos
vizsgálatokat (is) végezne. A légierő 1946-ban elkészített egy tanulmányt arról,
hogyan lehet egy közel 200 kilogrammos mesterséges holdat Föld körüli pályára
állítani. A tanulmány – amely 1951-re prognosztizálta az első műhold fellövését
– nem sokkal később Moszkva kezébe jutott. A szovjet titkosszolgálat Mihail
Tyihonrahov rakétaspecialista véleményét kérte a terv megvalósíthatóságáról.
Tyihonrahov Szergej Koroljevet, a Szovjetunió rakétaprogramjának vezetőjét kérte
fel segítségül a projekt kivitelezéséhez.
Bár Koroljevet sikerült meggyőznie, tervüket eleinte elutasítás fogadta. Eközben
az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsa 1955. május 20-án áldását adta egy
kísérleti műhold megépítésére. A nagy kérdés csak az volt, hogy milyen
hordozórakétával lehet egy műholdat Föld körüli pályára állítani. Kézenfekvő
megoldásnak ígérkezett a Hitler csodafegyverét, a V2-t megalkotó Werner von
Braun által tervezett Jupiter hordozórakéta, amely hivatalosan a szárazföldi
haderőkhöz tartozott. Létezett ezenkívül egy kidolgozatlan projekt, amelynek
gazdája a tengerészet volt. 1955 szeptemberében a hivatalos vezetés váratlanul a
tengerészetet bízta meg a műholdprojekt megvalósításával, a rossz nyelvek
szerint azért, hogy ne a német tudós vigye el a pálmát. Von Braun pedig már
ekkoriban közel állt a megoldáshoz, az 1951. szeptember 21-én fellőtt Jupiter
rakéta már majdnem elérte a Föld körüli pályára álláshoz szükséges sebességet.
A szovjet mérnökök időközben változtattak a kezdeti koncepción, és a korábban
becsült mintegy 1000 kilogramm helyett egy mindössze 80 kilogrammos szonda
fellövését tervezték. Első próbálkozásuk sikertelennek bizonyult, 1957. május
15-én az R–7 hordozórakéta 103 másodperc után felrobbant. Alig két héttel később
Werner von Braun újabb sikeres fellövést hajtott végre, vagyis az Egyesült
Államoknak még ekkor is lehetősége lett volna elsőként fellőni a műholdat. 1957.
október 4-én azonban a verseny véget ért: a bajkonuri titkos bázisról este tíz
óra huszonnyolc perckor a szovjetek egy 280 tonnás R–7 rakétát lőttek fel, amely
öt perccel később Föld körüli pályára állította az emberiség első mesterséges
holdját. Az amerikaiak csalódottsága tovább fokozódott, amikor a haditengerészet
1957. december 6-án fellőtt Vanguard-1 nevű szatellitje élő adásban robbant fel.
Ezt követően kapott Werner von Braun és stábja zöld lámpát – ők nem hibáztak, és
1958. január 31-én sikerrel állították pályára az Explorer 1-et.
2007. 10. 04. (XI/40)
