Nagy Imre Berija javaslatára történt kinevezése a magyar miniszterelnök szovjet titkosszolgálatokkal ápolt szoros kapcsolatát támaszthatja alá. A kilencvenes évek elején nyilvánosságra került adatok szerint a szovjet Belügyi Népbiztossági és Állambiztonsági Minisztérium köreiben „Vologya” fedőnéven ismert Nagy Imrét emigrációja során szervezték be. Valószínűsíthető, hogy a szovjet titkosszolgálatok hazatérése után sem mondtak le „Vologya” szolgálatairól, különös tekintettel a Szovjetunión belüli hatalomért folytatott harcra. A „szolgálatok” érdekében állt saját embereket pozícióba hozni a szocialista tábor országaiban, hogy a későbbiekben egy-egy baráti ország destabilizálásával zsarolhassák az SZKP Központi Bizottságát.
Beriját azonban 53-ban elmozdították posztjáról és kivégezték. Az SZKP felső vezetése csökkenteni igyekezett a titkosrendőrség befolyását, ezért vezérkarát megtizedelték, és egy sor privilégiumtól fosztották meg. A sztálini titkosrendőrség soraiban a Szovjetunió új vezetésével és Hruscsovval szemben egyre nőtt az elégedetlenség.
Nagy Imrét ugyan beszervezték a szovjet titkosszolgálatok, hazatérése után azonban önálló politikussá válhatott. Olyanná, amilyennek őt az 56-os események során a magyar nép többsége megismerte, ahogyan a történelembe is bevonult. Amennyiben ez így történt, bátorsága és tragikus halála még nagyobb megbecsülést érdemel.
A magyar kormány élén Nagy Imrének lehetősége lett volna Magyarországhoz igazított szocialista rendszert kialakítani, úgynevezett „felülről indított forradalmat” végrehajtani. Ettől a lehetőségtől azonban nemcsak a Magyar Dolgozók Pártján belüli hatalmi harcok fosztották meg, hanem elsősorban a Kreml új gazdáinak következetlen politikája és belső harcai. A Kremlben elindult desztalinizáció periodikusan visszájára fordult, a „felmelegedést” rendszeresen „hidegfrontok” követték. A hullámzó politika továbbgyűrűzött a szocialista tábor országaiba.
A helyi sztálinisták pedig nem késlekedtek nekiesni a szocializmust demokratizálni hivatott vezetőknek.
1955-ben a moszkvai „időjárás-változás” következtében Nagy Imrét, aki időközben új irányt adott a magyar gazdaságnak, leváltották miniszterelnöki posztjáról, és kizárták az MDP-ből. Moszkvában azt a Georgij Malenkovot menesztették a minisztertanács éléről, aki Nagy Imrével együtt a könnyű- és az élelmiszeripar fejlesztését helyezte előtérbe. Magyarországon és Szovjetunióban egyaránt zsákutcába jutott a sztálini gazdasági modell lakossági igényekhez való igazítása.
„Nyugodt, határozott lépéssel lépett az Új Évbe Magyarország” – írta cikkében a Pravda budapesti tudósítója 1956. január 1-jén. A valóság azonban mást mutatott: az általános elégedetlenség egyre nőtt a társadalomban. Az ellenzéki hangulat megerősödéséhez ismét Moszkvából érkezett lökés. A Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán felolvastak egy addig titkos jelentést Sztálin bűntetteiről, később pedig elismerték, hogy minden országnak nemzeti sajátosságai szerint kell felépítenie a szocializmust. Sztálin lelepleződését legjobb tanulója, Rákosi lelepleződésének kellett volna követnie. Ez azonban nem történt meg, Moszkvában továbbra is ő volt a befutó, tekintet nélkül a Magyarországon tapasztalható moszkovitaellenes hangulatra.
Ezzel a politikával a moszkvai vezetés egyre inkább a felkelés felé lökte a magyarokat. És nem csak a magyarokat, forrongott Lengyelország is. A lengyelek a körülményekhez képest a lehető legnagyobb függetlenséget élvezték Moszkvától, annak ellenére, hogy a Kreml nemegyszer fenyegette meg őket katonai beavatkozással.
Rákosi feltétel nélküli támogatója volt a Szovjetunió budapesti nagykövete, Jurij Andropov. A hithű sztálinista nagykövet elkerülhetetlennek tartotta a moszkovita hatalmi elit fenntartását Magyarországon. Sztekalin történész szerint „a kelet-európai diplomáciai jelentések közül Andropov írásai kivételesen sarkos álláspontról tanúskodnak. A legkisebb reformirányzatot is Moszkva ellenőrzésének teljes elgyengüléseként értékelte a neki »alárendelt« országban. A későbbi SZKP-főtitkár merev hozzáállása különösen Kádárral szemben vált nyilvánvalóvá 1956 tavaszán”.
Kádár János már 56 tavaszán-nyarán Rákosi alternatívája lehetett volna. „Aknamunkás” volt és nem moszkovita, már volt tekintélye a pártban. Éppen ezért a Rákosi-rendszer nyomás alatt tartotta, a Kreml viszont tartott attól, hogy hatalomra kerülve megbosszulja az őt ért igazságtalanságokat. A Kreml komoly hibát követett el, elszalasztotta a később bekövetkezett tragédia megelőzésének lehetőségét. Pár hónappal később Hruscsov beismerte: „Az enyém és Mikojan bűne, hogy Gerőt emeltük hatalomba és nem Kádárt.” Nem kizárt, hogy ha az MDP élére Kádárt helyezik és nem Gerőt, az 56-os forradalom kimaradt volna a történelemből. Nem a szocializmus ellen volt általában ez a felkelés, hanem a szikár szovjet modell alkalmazása ellen, amelyik figyelmen kívül hagyta a magyar sajátosságokat. Mint azt az idő később megmutatta, Kádár ezeket a sajátosságokat messzemenőkig szem előtt tartotta.
Gerő Ernőt 56 júliusában nevezték ki az MDP élére, miután Anasztasz Mikojan, az SZKP követe Budapestre érkezett. Ugyanakkor az MDP politikai bizottságába választották Kádárt is. Moszkva nem akadályozta Kádár előtérbe kerülését, de a kormányzó párt átalakítása elégtelennek bizonyult. A Szovjet Nagykövetség által gyűjtött információk szerint Gerőt ugyanolyan moszkovitának tartják, mint Rákosit, nem bír tekintéllyel sem a pártban, sem az országban, személyét a többség ideiglenes megoldásnak tekinti. Andropov ügynökei azt jelezték, a nép reménységének valódi megtestesítője Nagy Imre.
A szovjet nagykövet jelentéseiben Nagy Imre személyéről szóló információk 1956 tavaszától folyamatosan jelen vannak. Közlése szerint a volt miniszterelnököt a parasztok, az értelmiség és a munkásosztály egyaránt támogatja. A Kreml azonban továbbra is elutasította személyét, tekintet nélkül a „megszelídítése” érdekében végzett munkára. A negatív hozzáállást nagyrészt Andropov alakította, aki Nagy Imrét a szovjet befolyást veszélyeztető, jobboldali opportunistának tartotta. A volt miniszterelnök ugyanis nem volt hajlandó eltérni elveitől, ő magyar módra akart szocializmust építeni, nem szovjet minta szerint. Egy hithű sztálinista számára semmilyen nemzeti szocializmus nem volt elfogadható. Szerinte csak az orosz modell alapján lehet szocializmust építeni. Andropov ugyanakkor sokat panaszkodott jelentéseiben, hogy „barátaink döntésképtelenek”. Barátoknak a sztálinista, csak a Kremlre néző magyar vezetőket nevezte.
Október 12-ei jelentésében Andropov jelezte: „Amennyiben barátaink továbbra is ilyen konfliktuskerülő viselkedést tanúsítanak, Nagy Imre megjelenése – mint a párt és az ország vezetője – nagyon is valószínű.” Ez a jelentése pontosnak bizonyult. Másnap Nagy Imre pozícióját helyreállították a pártban, még tíz nap múlva Budapesten – alulról – kitört a forradalom. Élén az a Nagy Imre állt, akinek három évvel korábban nem engedték meg, hogy a forradalmat felülről indítva el megtisztítsa Magyarországot a sztálinizmustól.
2006. 10. 20. (X/42)
