Colin Powell és Ariel Saron Jeruzsálemben. Békét ígért az amerikai külügyminiszter Fotó: Reuters
Az amerikaiak, valamint az Európai Unió néhány országának képviselői szinte korlátlan anyagi segítséget ígérnek a palesztinoknak a választások lebonyolításhoz, de számos megfigyelőt küldenek a Gázai övezetbe és Ciszjordániába, hogy velük biztosítsák a választások törvényes, demokratikus rendjét. Powell azt kérte, követelte az izraeli vezetőktől, hogy ne gördítsenek akadályokat a palesztin választások elé, vagyis hogy vonják ki a csapataikat a ciszjordániai palesztin városokból, elősegítendő azok lakóinak szabad mozgását, szabad választását.
Ariel Saron állítólag már ígéretet tett George W. Bush amerikai elnöknek arra, hogy a választások idejére Izrael vagy szüneteltetni fogja, vagy a minimumra csökkenti az úgynevezett "célzott likvidálásokat" és a harci tevékenységet a palesztin területeken.
Száeb Erakat palesztin külügyminiszter pedig bejelentette, hogy a választások akadálytalan lebonyolítása érdekében a palesztinok egyeztetni kívánják a biztonsági intézkedéseket Izraellel.
Saron azonban igencsak nagy dilemma előtt áll. Hozzájáruljon-e a kelet-jeruzsálemi araboknak a palesztin választásokon történő részvételéhez vagy sem? Merthogy a kelet-jeruzsálemi arabok – mint izraeli állampolgárok – részt vesznek az izraeli választásokon is. Kik ők akkor és mi a státusuk? Izrael vagy a palesztin autonómia polgárai? Esetleg mindkettőé? S ha a palesztin választásokon azokra teszik a voksukat, akik nem az Izraellel történő megbékélés, hanem a további fegyveres harc hívei, vajon megengedheti-e magának a zsidó állam, hogy ezzel a pusztán gesztusnak tűnő engedékenységgel valójában saját ellenségeinek az erejét növelje? Nem biztos.
Ami biztos, az az, hogy akárhogy is szavaznak a kelet-jeruzsálemi arabok, azt Izrael állam fővárosában, az 1967-ben egyesített Jeruzsálemben teszik. "Palesztinaiakként" majd akkor választhatnak, ha megalakul az egyre inkább követelt palesztin állam, s ha Jeruzsálem keleti része a megalakult államhoz tartozik majd. De hogy Kelet-Jeruzsálem valóban hozzátartozik-e majd vagy sem, azt ma még senki sem tudja. Jasszer Arafat álma szerint igen. Mi több, a leendő palesztin állam fővárosa egész Jeruzsálem lehet.
Ám Arafat meghalt. És vele együtt kőkoporsójába kerültek az álmai is. Ami változatlanul a felszínen maradt, és él, az a palesztin állam létrehozásának az igénye. Ennek sietett is hangot adni Powell-lel lezajlott tárgyalásán az addig szavát szinte alig hallató, jelenleg palesztin miniszterelnökként funkcionáló Ahmed Korei, ismertebb nevén Abu Alla. Biztosítékokat követelt ugyanis az amerikai diplomácia vezetőjétől arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államok változatlanul tiszteletben tartja a palesztin–izraeli viszály rendezési tervét, az úgynevezett "útitervet". Azt követelte, hogy Amerika tartsa magát az "útitervben" eredetileg megjelölt határidőhöz, 2005-höz, az önálló palesztin államiság megteremtésének kérdésében. Magyarul: Abu Alla úgy tett, mint akinek fogalma sincs arról, hogy miért álltak le a palesztin–izraeli béketárgyalások, miért tették félre az "útitervet". Szeretné úgy beállítani, mintha kizárólag az Egyesült Államok kormányzata volna a felelős azért, hogy a tárgyalások kudarcba fulladtak, s ha 2005-ben nem tudnák kikiáltani a palesztin államot, ők, a palesztinok ebben teljesen ártatlanok lennének.
Arafat halálával – lássuk be – fellélegzett a fél világ. Elsősorban Izrael, mondván megszűnt az a gátló tényező, amely évtizedeken át a két nép közötti megbékélés kerékkötője volt. Fellélegzett az Egyesült Államok kormányzata is, abban bízva, hogy az őt követő új palesztin vezető reálisabban méri majd fel népe lehetőségeit és helyzetét, és hajlandónak mutatkozik a tárgyalásokra is és a tettekre is. És fellélegeztek mindazon országok kormányai, amelyek valójában a békét kívánják az olajfák alatt.
Ma már maguk a haladó gondolkodású palesztinok sem hallgatják el, hogy – bár a fájdalom nagy volt – legördült az ő mellükről is az a kő, amely nem hagyta őket levegőt venni, amely a jobb életnek a reményétől is megfosztotta őket. Arafat halála mindenki számára ismert mérföldkő a Közel-Kelet történelmében. Innen már csak előbbre lehet jutni – mondják az optimisták. Az óvatosabbak azonban a "nyugtával dicsérd a napot!" közmondást idézik. Az igazság minden valószínűség szerint az utóbbiaké.
Az ugyan nem kétséges, hogy előbbre kell lépni, de a béke felé tett első lépéseket tevők minden bizonnyal jó néhányszor felbucskáznak majd. Mert csak a naivok hihetik, hogy díszmenet lesz az átmenet a háborúból a békébe, hogy egy pillanat alatt mindenki belátja: mennyivel egyszer?bb és eredményesebb tárgyalni és megállapodni, mint harcolni. Csak a naivok hihetik, hogy akár pénzzel, akár jó szóval, biztatással és simogatással elérhető lesz az, hogy akik ma fegyvert hordanak a Jordán folyó bal partján vagy a gázai övezetben, azok önként és dalolva, mennyei mosollyal az ajkukon, boldogan teszik le majd a fegyvert. Nem. Régi színházi mondás az, hogy ha a színpadon, a díszletek között egy puska van, akkor az az előadás során el fog sülni.
A palesztin színház pódiumán s az alatta levő zenekari árokban ma sok százezer fegyver van. A zenészek pedig még vagy már hangolnak. A nézőtér zsúfolásig telt, a díszletek közötti fegyverek pedig már izzanak. Aki ismeri a Közel-Kelet múltját és jelenét, az egyetlen percig sem hiheti, hogy e fegyverek a közeljövőben nem szólalnak meg. Azt is tudja, hogy csövüket nemcsak Izrael irányába tartják, hanem minden valószínűség szerint a palesztin szereplők egymásra is ráfogják majd. Egy még kialakulatlan, megalakulatlan, ám leendő államban lévő leendő hatalomért sülnek majd el, mindenkire, minden irányból.
Arafat kor- és harcostársai – az egykori tuniszi emigráció – természetes módon szeretnék maguknak megtartani a hatalmat. A náluk egy korosztállyal fiatalabbak, a nem az emigrációban, hanem a Gázában vagy Ciszjordániában felnőtt "ifjú törökök" azonban abban bíznak, hogy a választások nekik hozzák meg a rég várt, de Arafattól soha meg nem kapott lehetőséget, hogy végre maguk irányítsák a sorsukat és a palesztin népét, amely velük együtt szenvedte a hazátlanságot és az izraeli uralmat fölöttük. De a hatalomért még csak nem is lesben állva, hanem nyíltan, géppisztollyal a kezében, Kasszam-rakétákkal a vállán, ott áll az utcán az összes radikális, minden tárgyalást és alkut, minden észszer? kompromisszumot elutasító, a felszabadítónak kizárólagosan magát tartó
terrorszervezet. A Hamasz fegyveres szárnya, az Iszlám Dzsihád, vagy az Al-Aksza Mártírjai, a Dzsenin Brigádjai, a Népi Frontok és a többi. Tizennégy ilyen, magát legálisnak tartó szervezet létezik ma a palesztin területeken. Tizennégy különböző irányzat, tizennégy trónkövetelő vagy egyszerűen csak gyilkos banda. Az előre látható, várható káosz és anarchia okozói.
Izrael pontosan tudja, hogy a palesztin területeken Arafat után előbb-utóbb a káosz következik. Ezért nem ölték meg az erre bármikor képes ügynökei. Mi több – nem titok – az Izraeli Biztonsági Szolgálat minden látszat ellenére igencsak óvta a Raisz testi épségét. Egy világ rettegi ma a palesztin területeken Arafat örökségének megnyilvánulását, a várható polgárháborút. Ezért van most diplomatainvázió a térségben. Mert Powell mellett ellátogatott oda a brit külügyminiszter Jack Straw, megjelent Miguel Angel Moratinos spanyol külügyminiszter is, és tiszteletét tette az egyiptomi diplomácia vezetője, Ahmed Aboul Gheit is. De odazarándokolt Terje Larsen ENSZ-megbízott is, és azt is rebesgetik, hogy az oroszok is elküldik a külügyminiszterüket, Szergej Lavrovot.
Két hét sem telt el Arafat halála óta, és az egyiptomi Sarm el Sejkben már ülést tartott a közel-keleti kvartett, az ENSZ, az Európa Unió, az Egyesült Államok és Oroszország képviselői, hogy megvitassák a közel-keleti békefolyamat újraindításának a lehetőségeit. Csakhogy ezen az ülésen a nemzetközi szervezetet a menesztésére váró Kofi Annan, az Egyesült Államokat pedig a már lemondott Colin Powell képviseli. Így félkarúnak mondható csak a közel-keleti kvartett óriása. És mint ilyentől, még félsiker sem várható tőle.
2004. 11. 26. (VIII/48)
