Egy orosz SzU-27 infracsapdákat lő ki egy bemutatón. Moszkva csendben Bushnak szorít
A helyzet attól is paradox, hogy a 2000. évi választásokat megelőző orosz aggodalmak jórészt be is igazolódtak; az Egyesült Államok vezetői jóval keményebben viszonyultak Oroszországhoz, mint Clinton idején. Például 2002 márciusában a Bush-kormány új vámot vetett ki a behozott acélra; az oroszok pontosan az ő acélexportjuk ellen irányuló támadásként értelmezték ezt a lépést, és válaszul felfüggesztették az Egyesült Államokból Oroszországba irányuló baromfihús-behozatalt. Arra a márciusra azonban jutott még egy botrány. A Los Angeles Timesban egy cikk a Bush-kormány által kidolgozott titkos atomdoktrínával kapcsolatban azt állította, hogy a Pentagon minimum hét ország ellen készül bevetni atomfegyvert, ezek között pedig Irak, Irán, Észak-Korea, Kína, Líbia és Szíria mellett Oroszország is fel volt sorolva.
Ez az információ kisebbfajta sokként hatott az orosz polgárokra és a politikusokra. Újból megelevenedni látszott a szovjet időkből ismert hidegháború réme – ráadásul mindez azután, hogy a Szovjetunió rég széthullott, Oroszország pedig nemcsak megtagadta a kommunizmust és kivonult Közép-Kelet-Európából és a balti országokból, hanem saját fegyveres erőit is következetesen leépítette, beleértve jelentős mennyiség? atomfegyvert. Jelcin és Clinton ígéretei, baráti ölelései után az oroszok úgy érezték, becsapta és elárulta őket Amerika, amely pedig a Szovjetunió széthullását követően stratégiai partnerként lépett fel. Ahogy dagadt a botrány, Igor Ivanov akkori belügyminiszter kijelentette: az Egyesült Államok tervei destabilizálják az egész világot, az orosz védelmi miniszter, Szergej Ivanov pedig az Egyesült Államokba utazott, hogy magyarázatot kérjen Bush elnöki hivatalától. Colin Powell biztosította őt arról, hogy népe nem tekinti ellenségnek az oroszokat, és semmiféle rakéták nincsenek feléjük irányozva. Úgy tűnt, a dolog el lett simítva – az oroszok többségében mégis maradt egy rossz utóérzés, amit meg is lehet érteni. Már csak azért is, mert ekkor már túl volt a világ 2001. szeptember 11-én, amikor is Oroszország kifejezte együttérzését és a terrorizmus elleni küzdelemben való együttműködési készségét.
A következő kiábrándulási pont a 2003. évi iraki hadművelethez kapcsolódik, mikor állásfoglalásukat (melyben nem voltak egyedül) a Bush-kormány figyelmen kívül hagyta. Megint csak terv maradt a stratégiai partnerkapcsolat. Ami pedig az afganisztáni együttműködést illeti, melynek jó gyümölcse volt a tálib rezsim megdöntése – az oroszok számára csak amolyan pirruszi győzelemnek bizonyult. Az amerikaiak ugyanis, miután megdöntötték a tálib rezsimet, nem hoztak létre új, cselekvőképes kormányt, aminek erdményeképpen az afgán kábítószer eddig nem tapasztalt mértékben árasztotta el Oroszország déli régióit. Talán nem mellékes, hogy manapság az Európába jutó drogok 90 százaléka szintén a "felszabadított" Afganisztánból ered.
Miután most már az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is hivatalosan elismeri: az iraki háború elkezdésekor hangoztatott érveknek igazából nem volt alapja, mivel mindmáig nem találtak tömegpusztító fegyvereket Irakban, egy ilyen beismerés után a legtöbb orosz szemében Bush természetesen nem a legmegfelelőbb személy a világ vezető nagyhatalmának élére. Ezt az amerikai társadalom jelentős része is így gondolja – és ez Kerry fő ütőkártyája is az oroszok előtt. Mégis úgy tűnik, azoknak az elemzőknek van igazuk, akik szerint Oroszország számára jobb, ha Bush nyer.
Ezt meglehetősen logikusan az orosz Politika Alapítvány elnöke, Vjacseszlav Nyikonov fogalmazta meg ez év júliusában. (Nyikonov egyébként a magyarok számára nem ismeretlen, a szovjet időkben hosszú ideig külügyminiszterként szolgáló Vjacseszlav Molotov vér szerinti unokája.) Tehát Nyikonov szerint Oroszország mindig is jobban kijött a republikánusokkal, mint a demokratákkal. Az előbbiek hátországa ugyanis hagyományosan tősgyökeres amerikaiakból áll, míg a demokraták mögött gyakorlatilag a Kelet-Európából kivándoroltak sorakoztak fel. Tekintve, hogy ezek az országok vagy orosz fennhatóság alatt voltak, vagy attól tartottak, az orosz politikusoknak jóval nehezebb megtalálni velük a hangot; hiába, működnek még a régi sztereotípiák.
A másik oka annak, miért lenne jobb Oroszországnak egy republikánus elnök, az, hogy náluk jóval rövidebb a külpolitikai prioritások listája, és Oroszország mindig feljebb helyezkedik el rajta, mint a demokratákén, ahol olyan, a világpolitika szemszögéből nem túl jelentős események szerepelnek, mint
a kirgíziai választások. Az Egyesült Államok és Oroszország közötti viszonyban pedig többnyire éppen ilyen esetek kapcsán alakulnak ki a konfliktusok.
A republikánusok győzelme egy másik szempontból is kívánatos lenne. A demokraták külpolitikájának egyik meghatározó eleme az emberi jog; kormányaik és az orosz vezetők viszonyában éppen ez jelentette a botránkozás kövét. Az utóbbi idők eseményei ékesen bizonyítják ezt. Azt követően, hogy Putyin meghirdette adminisztratív reformját, melynek értelmében ezentúl nem a régiók
lakossága, hanem az összlakosság által választott parlamenti képviselők fogják
választani a kormányzókat – az amerikai demokrata irányultságú médiában valóságos hisztéria tört ki: lám, Oroszországban veszélyben a demokrácia. Leghangosabban a demokrata párt és John Kerry érdekeit tükröző Washington Post tiltakozott; szinte naponta fogalmazva meg dörgedelmes cikkeket Putyin – és egyúttal Bush – politikája ellen, azt nehezményezve, hogy a jelenlegi kormány úgymond "szemet huny" az oroszországi események felett. Ezzel annyit sikerült elérniük, hogy Colin Powell, majd annak első helyettese, Richard Armitage, és végül George W. Bush is kritikusan nyilatkoztak Putyin lépéseiről. Ezzel persze még az eddiginél is jobban megcsappant a Bush-párti oroszok száma. Szergej Lavrov kijelentette, hogy ez az oroszok belügye, és azt is megjegyezte, hogy míg Oroszországban az elnököt közvetlenül a lakosság választja, Amerikában ez csak az elektorok tiszte – mindazonáltal Oroszország nem kritizálja az amerikai választási rendszert. Még Putyin sem bírta ki: kritikával illette a terrorizmus elleni, gyakorlatilag amerikai koalíciót, amiért az nem képes megakadályozni a drog egyre nagyobb mérték? áramlását Oroszországba és Európába. És mégis, az oroszoknak nagyobb szüksége van Bushra és csapatára, mint Kerryre és embereire.
Egy banális érvet is szoktak emlegetni ennek megerősítésére, mondván, hogy Bush és Putyin között igazi "férfibarátság" szövődött. Először is, a politikában soha nem létezik igazi barátság, csak politikai szimpátiák és érdekek szövevénye. Másodszor, Putyin kénytelen lesz többé-kevésbé barátságos viszonyban lenni bárkivel, aki az Egyesült Államok élén áll. A dolog lényege másban rejlik; megint csak abban a politikai érdekben, amely inkább Bush-hoz fűződik. Először is, Bush a kormányzása alatt jócskán kiélezte országa és Európa között a viszonyt. Pekinggel sem javult a kapcsolata. Ilyen módon Moszkvának sokkal nagyobb tere nyílt a külpolitikai manőverekhez, mint Clinton idejében, vagy amennyit várhat Kerry győzelme esetén. A demokraták sokkal készségesebbek a kompromisszumokra szövetségeseik irányában, és sokkal lojálisabbak Kína és az iszlám világ iránt, míg a republikánusok jóval határozottabbak. A reálpolitikában azonban nem könny? határozott lépéseket tenni; ezért a republikánusoknak szüksége lesz egy olyan szövetségesre, mint Oroszország.
Másodszor, Oroszország érdekelt abban, hogy Amerika befejezze azt, amit elkezdett Irakban. Ha Moszkva eddig ellenezte a hadműveletet, most kénytelen támogatni – a saját biztonsága érdekében. Hiszen azok, akik Irakban ellenállnak az amerikaiaknak, a szövetségeseikkel képesek az egész iszlám világot destabilizálni – ez pedig komoly veszélyt jelent Oroszország számára, ahol még mindig nagy gondot jelent a Kaukázus és az ott felbukkant vahabiták.
Annak is fennáll a veszélye, hogy a republikánus kormány kivonja az amerikai csapatokat Irakból, és akkor bármi megtörténhet ott – például egy globális iszlám hadjárat, mely a közeli országok – Izrael, Oroszország, Európa – "hitetlenjei" ellen irányulna. Az amerikai demokraták hagyományosan jóval több figyelmet szentelnek államuk belső problémáinak, mint a külpolitikának – a republikánusok épp ellenkezőleg. És míg Oroszországot és más államokat azelőtt ez zavarta, most talán inkább az egységbe forrás ideje van az Amerikával egykor szemben álló országok számára. Azt a háborút pedig, amit a Bush-kormány kezdett Irakban, jobb, ha Bush is fejezi be. Mellesleg az Egyesült Államokban élő oroszok, akik a Orosz Amerikaiak Bushért egyesületbe tömörültek, azt mondják: "Nincsen Amerikában Bush-nál jobb barátja az oroszoknak", és még hozzáteszik: "Legrosszabb esetben is ő a kisebbik rossz."
Ennek a társulatnak a vezetője, Eduard Lozanszkij írt levelet az egyik vezető orosz lapnak, melyben kifejti: "A Fehér Ház legutóbbi, Putyin elnököt kritizáló kijelentése nem más, mint a republikánusok válaszlépése, melynek célja az amerikai média és az oroszellenes lobbi támadásainak visszaverése volt, és nem tükrözik Bushnak Putyin és az orosz politika iránti viszonyulását."
2004. 10. 15. (VIII/42)
