Fotó: Somorjai L.
A középkorú Krisztián terápiára jár, mert tudja: kényszeres szerencsejáték-függő szenvedélybeteg. Ez pedig annyit tesz, hogy hiába absztinens immáron negyedik éve az életéből két évtizedet ellopó kórral szemben, ha újra játszani kezd, az katasztrofális következményekkel járhat.
"A dolog valójában tizenéves korom elején kezdődött, a Vidámparkban, ahová azért jártam, hogy kapcsolatot keressek a korombéliekkel – állítja a férfi. – Ekkoriban még csak a tálcás, kétforintos alapú gépek működtek, meg a flipper. Később rengetegszer fordultam meg különféle vendéglátó-ipari létesítményekben, ahol persze játékautomaták is voltak. Rengeteg pénzemet játszottam el. Szinte kivétel nélkül bűntudattal, üres zsebbel meg gyötrődő lelkiismerettel jöttem ki a teremből. Mindenféle csalásokban meg manipulációkban kellett részt vennem ahhoz, hogy legyen miből játszanom. Loptam is. Méghozzá a gyerekeimtől. Néha a perselyükből szedegettem ki a szükséges összegeket. Utána meg összeszidtam őket, hogy biztos elhagyták a pénzüket. Persze eszem ágában sem volt bevallani, hogy tényleg beteg vagyok. Úgy gondoltam, hogy mivel két munkahelyen dolgoztam egyszerre, kijár nekem ennyi szórakozás. Többször kellett lakást cserélnünk, még a kocsijainkat is. Egyre kisebbre és kisebbre, mindig rosszabb és rosszabb környékeken. Ma már nincsen autónk sem. Ilyenkor persze mindig megmagyaráztam az okokat. Volt, hogy már a munkahelyemen is gondot okozott a játék. Nem mentem be dolgozni. Az is előfordult, hogy otthon azt hazudtam: munkába megyek, mert helyettesítenem kell a váltótársamat. Olyan munkakörben dolgoztam ekkor, hogy ez a kifogás is hihetőnek tűnt. Mindenféle dologra hivatkoztam. Egy idő után nyilván feltűnhetett a kollégáimnak, hogy ennyi csőtörés meg haláleset nem fordul elő egy családban
"
Dr. Csorba Csilla adjunktus, a Nyírő Gyula Kórház pszichiátere szerint a játékfüggők kezelésére szakosodott részlegük létrehozását az is sürgetővé tette, hogy a megelőző néhány hónapban, a kora tavasztól nyár végéig terjedő időszakban csaknem háromszor annyian jelentkeztek kezelésre, mint annak előtte. Ez valóban figyelemre méltó eredménynek számít, kiváltképp ha számításba vesszük: a kóros játékfüggőséget betegségként még szakmai berkekben is alig szűk három évtizede ismerik el. A probléma mindenképpen kezelésre szorul, már csak azért is, mert a kilátások sem túl biztatóak: a hazai szerencsejáték-piac a kilencvenes évek eleje óta soha nem látott konjunktúráját éli, és további növekedése várható.
Csorba Csilla úgy látja, hogy a szerencsejátékok iránti kóros függőség bárkit megfertőzhet, korra, nemre, származásra való tekintet nélkül. Ezzel szemben Veér András és Erőss László Fortuna szekerén cím? könyvükben azt állítják, hogy a közép- vagy alapfokú végzettségű, középkorú férfiak a kiemelten veszélyeztetett réteghez tartoznak a függővé válás szempontjából.
A szerencsejáték-függő szenvedélybetegek túlnyomó többsége családi unszolásra gondolkodik el elsőre arról, hogy hajlandó lenne-e magát alávetni pszichiátriai gyógykezelésnek. A doktornő állítása szerint nagyon sokszor megesik, hogy a kezelésre szoruló betegek közvetlen hozzátartozói veszik fel a kapcsolatot a részleggel. Ilyenkor azt tanácsolják, hogy maga az érintett jelentkezzen egy későbbi időpontban, mert a függők nagy részének nincs is betegségtudata. A rehabilitáción való részvétel alapfeltétele, hogy a beteg is akarja a gyógyulást, s ehhez elfogadja a segítséget. A részlegben az úgynevezett spirituális értékek mentén szerveződő kezelés zajlik. Ez azt jelenti, hogy a csoportterápiás kezelések alkalmával elbeszélgetnek az érintettekkel arról, hogy mit is jelent valójában az őszinteség, a tisztánlátás és mindazok az értékek, amelyek az átlagember számára teljesen hétköznapinak tűnhetnek, ám a függőségben szenvedők számára némileg elmosódottá vált a jelentőségük. Aki élete során egyszer már függővé vált, az sajnos élete végéig az is marad. A terápia csak abban képes a számára segítséget nyújtani, hogy a tünetmentesség állapotát fenn tudja tartani. A kóros játékfüggők huszonnégy órás terápiás kezelésének a lényege: mindig "csak a mai napot" túlélni, hiszen minden játék nélkül eltöltött nap egyet jelent a sikerélménnyel. A sorstársak terápiás közösségének ebben igen nagy megtartó ereje van, hiszen napról napra együtt szenvedve könnyebben kibírható az elvonás, mint a magányos küzdelemben.
"A betegségem olyan, mint a cukorbetegség. Nincsen teljességgel hatékony gyógyszere, de a megfelelő kezeléssel szinten tartható. Ma már újból adok az öltözködésemre, focizok, három éve járok angol nyelvtanfolyamra, miközben egy félévet elvégeztem egy főiskolán. Újból megtanultam szeretni a családomat is" – állítja Krisztián.
Arra a kérdésre, hogy az öngyilkosságok aránya mekkora a szerencsejáték-függők körében, az adjunktusnő annyit mondott: még a depressziósoknál is kevésbé ragaszkodnak az élethez. Aki közülük eljut az öngyilkosságig, az többnyire igen durva, drasztikus halálnemekben gondolkozik, mert biztosra szeretne menni.
Vannak figyelmeztető jelek, amelyekre mindenképpen oda kell figyelni. Ha a beteg rendszeresen kimaradozik otthonról, ha egyre nyugtalanabb és ingerlékenyebb; ha mindent meg akar okolni, folyamatosan magyarázatokkal áll elő a pénzügyi helyzetével kapcsolatosan; ha nem őszinte, és a baráti kör is elmarad az állandó kölcsönkérések miatt; ha folyton azon agyal, hogy miként lehetne valahonnan pénzt szerezni
– akkor már szinte biztosra vehető, hogy az illető függővé vált.
2003. 12. 05. (VII/49)
