A mai magyar publicisztika legfőbb témája maga a publicisztika. Eljutottunk a fontosság legmagasabb szintjére, már fontosak vagyunk önmagunknak. Hol van a szégyenteli múlt? Sehol. Megfordultak a trendek, hogy szépen újmagyarul nyegléskedjem ide ezt a rövid mondatkát.
Valamikor nem is olyan nagyon régen, amikor vörös csillagok fénylettek az égen, publicisták nem is voltak. Volt néhány főbejáratos újságíró, aki leírhatta, mi is aznap a párt irányvonala. A sajtónak ennek megfelelő volt a rangja. Nem volt neki. Az újságíró diplomás, de legalább tanfolyamos cseléd volt. Nem hívták senkinek, de elmehetett az újságíró-igazolványával ingyen moziba. Az író, az igen. Az írót belengte a nagyság glóriája. Ha valakinek már megjelent az első verseskötete, az nagyobb ember volt az éppen esedékes valamelyik főszerkesztőnél. Az íróhoz képest az "újság" szó fosztóképzőnek számított, ha valakit egy kötettel a háta mögött leújságíróztak, az joggal kérte ki magának. A szerkesztőségek élték a maguk álfontos, presszóbeli életüket, szerényen megéltek személyes árulásukból.
Ez most fordítva van. A publicisztika korunk kiválasztott m?faja. Függetlenül annak színvonalától. Az író eltűnt a süllyesztőben. Kivéve, ha kap egy Nobelt, ha gróf, talán, ha televíziózik is. Jellemző példa: a régebben is tehetséges Vámos Miklós azóta népszerű, mióta látták néhány évadon át a televízióban. Havas Henrik ma olvasottabb szerző Spiró Györgynél, pedig nem bizonyos, hogy jobb is nála. Ezzel szemben a zöm jelentéktelenségre ítélve vegetál, s az a legrosszabb benne, hogy ezzel méretes érték marad ismeretlen. (folytatás a 14. oldalon)
Ötszáz példányos kötetek mélyén szunnyad az összetett mondat, miközben a sajtós anyaköltészet virul és népszerű. Annyira népszerű, hogy f?-fa űzi. Jó múltkorában Solymosi Frigyes akadémikus szólította fel híveit, hogy írjanak publicisztikát. Tudni kell a jeles tudósról, hogy nem filozófus vagy történész, hanem kémikus, és pedig egészen kiváló. Érdekes világ, ahol a kémikus arra szólít fel, hogy mindenki legyen közíró.
Szép szó... közíró. Más országokban ezt kolumnistának nevezik, megkülönböztetendő a zsurnalisztától, aki hírtől hírig rohan, talpal, míg el nem fogy a lába. Közíró
nem tudom, ki találta ki, de bizonyos, hogy nem tette jól. Vélhetően a közéleti írót akarták megkurtítani, mert minden más esetben a magáníró ellentétéről volna szó, az pedig értelmetlen. Magyarországon közíró volt Nádas és Fejes, mert már az volt Ady és Karinthy is (ők ezek szerint duplán), s nagyon kevesen engedhették meg maguknak azt, amit a mára joggal élve feledett Tandori Dezső, hogy míg a világ zajlott, elvi diskurzust folytassanak verebekkel. Ha van közíró, akkor van magáníró is, az pedig nincsen, aki ugyanis magáníró, az nem író, mert nem attól író valaki, hogy otthon ír, hanem attól, hogy valakik, valamikor, valahol elolvassák, megnézik, amit írt. Ettől még zseniális is lehet a dolog, de nem ettől nem az. Mellesleg jegyzem meg, nem olyan rémesen rossz a színvonal, mint ahogy azt egymást falhoz állítva a szereplők állítják a másikról. A m?faj sokat fejlődött, annak megfelelően, hogy mindig az fejlődik, amire igény van. Az igény és a lehetőség termékenyít, a rossz körülmények rongálnak. Távolinak tűnő közeli példa: tíz éve alig akadt jó magyar reklám, ma nagyon sok van. Tehetségek sora fordult e m?faj felé, mert gyors sikert, rutint, pénzt jelent. Az elmúlt tíz évben alig akadt jelentős magyar dráma. Nem jelent pénzt, nem jelent sikert, nem jelent semmit, csak önmaga fontosságát egy szűk körnek. Ma publicistának lenni divat. Népszer? és sikeres emberi tevékenység.
Tisztázzuk: pártmunka vagy gondolkodás? Sajnos az előbbi. Oly nagy ember, mint a kiváló Kerényi Imre, a 2006-ra készülődő Orbán II Projekt leendő kultuszminisztere állapította meg, független értelmiségi, tehát független publicista nincs. Szívem szerint bejelentkeztem volna hozzá, a távolba futott egykori jó baráthoz, hogy egyet bizonyosan tudok, ha magamat szándékaim szerint megítélhetem.
Sajátos ellentmondás, sajátos m?fajértelmezés. Az igazi publicisztika nem csupán független lehet, de annak kell lennie. A magyar múltban voltak erre igencsak épületes példák. Ady Endre vajon melyik pártnak agitált? Megvetette mindet, mert azért azok a boldog békeidők sem voltak túl boldogok. Mikor írt jót Horthy Miklós első osztályú sorhajókapitány, majd kormányzó úr őfőméltóságáról Márai Sándor? Soha. Buta embernek tartotta. Mikor írt jót a kommunistákról ugyanő? Soha. Aljas embereknek tartotta őket. Mikor írt jót Gömbösről, Bethlenről, de akár Peyerről Karinthy Frigyes? Soha, úgy vélte, ezek az emberek habkönnyűek a feladathoz képest. Ők elsősorban önmagukkal voltak azonosak, nem a feladattal, amivel megbízták őket. K.F. nem az Est publicistája volt, hanem K.F., aki épp az Estbe írta, amit írt. Molnár Ferenc, a vitriolos királyutáló nem a Budapesti Napló által lett Molnár Ferenc, hanem azért, mert megírta a Liliomot, meg a többi nagysiker? színművet.
A mai sajtó, tisztelet a kivételnek, gyanakodva figyelné az ilyesfajta függetlenséget, fogjuk tehát rá, hogy függetlenség nincsen is. Miközben van. Az igazi publicista munkája a következőkben foglalható össze: van egy kissé kusza, de roppantul érdekes ország. Ebben az országban él nagyjából tízmillió ember. Ebből valahányan olvasnak, kevesebben írnak. Az országot vezetik. Ősi tradícióinkhoz méltóan saját zsebre, nem túl tehetségesen. Az írók egyike, aki talán egy kicsivel okosabb az olvasók átlagánál, megüzeni ezt a benne bízóknak. Igazolja, hogy azok jól látják, ha nem látják. Ez lenne a publicisztika. Az elkövető fontos tulajdonsága, hogy nem lehet szervezetileg érdekelt, sem teljesen elfogult. A jó publicista mindig csak és kizárólag a konkrét esetet vizsgálja meg. Nincs ilyen? Azért, mert nem érdemes, attól még ne tagadjuk meg a lehetőséget. A mai magyar publicisztikából egyedül a publicisztika hiányzik. Az elegáns figyelem. A figyelő egyed. A valódi publicista világítótorony, amely minden irányú szélben ugyanott áll. Nem kapcsolódó segédszemélyzet, hanem tájékozódási pont. Vannak ilyenek? Mondjuk azt, lehetnének többen. A m?faj nagy nyomorúsága, hogy ha konzekvens a szerző, mindenki utálni fogja. A lapot osztó politika mérhetetlenül intoleráns ellenfelével, de mértéktelenül türelmes önmagával. Az önkritika, akárcsak a kétely, gyakorlatilag ismeretlen hazánkban. Elnézést sem kért még senki – bocsánat, néhány hete valaki mégis: az öreg Für Lajos – az elsinkófált rendszerváltásért.
A m?faj nehézsége, hogy ha valaki nagyon konzekvens, akkor kettesben marad az olvasóval. Lehet népszerű, de nem lehet befogadott. A publicistának valamilyen mértékben erkölcsi bírónak kell lennie. Márpedig erkölcsileg ebben az országban csak vállalható személyek vannak, vállalható "oldalak" nincsenek. Az egyik Mátét mond, meg mostanában Gyurcsányt, és igaza van. A másik Simicskát mond, meg Wermert, és szint-úgy igaza van. A modern magyar közélet elemzőjének találkoznia kell azzal a problémával, hogy vannak Mécs Imrék, meg Illés Zoltánok, voltak Kis Jánosok, Csengeyk, akikhez a gyanú árnyéka sem ér, de olyan pártot ma ki tud mondani, ahol nem a hatalom adta lehetőségek gyors tőkésítése volt az elsődleges szempont az elmúlt években? Pontosítanék: ki gondolhatja komolyan a két, ma mindent eluraló nagy párt valamelyikéről is, hogy tisztességes?
A két oldal között elsőül stiláris különbség van. A régi vizespoharas történet szerint az egyik azt mondja, ez már félig tele van. Van Széchenyi tervem hozzá, és lesz Szent István tervem is, ami még nagyobb. (Még néhány év, s eljön a nagy Attila terv időszaka, megnyomni az EU-t dárdával Catalaunumnál.) A másik fél azt mondja, a pohár félig üres, tehát baj van. Egyben azonban nincs kétségünk, ha őszinték vagyunk. A pohár hiányzó fél adag vize magánviszkivé lett, csak nem tudhatjuk pontosan, épp ennek a pohárnak melyik nagytisztelet? nemzetgyarapító öntötte át fele tartalmát a maga kulacsába. Azt merem képzelni, ma Magyarországon csak ebből az alapvetésből lehet értelmes publicisztikát művelni. Attól még lehet valakinek pártszimpátiája, sőt világnézete is, de ez nem azonos a pártállással. Aki nem így képzeli ezt a m?fajt, az nem publicista, hanem pártmunkás, legfeljebb nincs a zsebében Pártmunkás Zsebkönyv. Igen, a mi nagyhír? és nagy talentumú, úgynevezett közíróink nem közírók, hanem pártírók. Ráadásul éppúgy véletlenül állva ide, vagy oda, mint ahogy maga a közélet is súlyosan esetleges.
Nem a morális vakság az egyetlen, amivel meg kell küzdenie a publicistának. Azt, hogy a másik oldal bűneit zsolozsmázza, miközben tud, de hallgat a megbízó hasonló akcióiról, kidumálható (nem magyarázat, csak duma) azzal, hogy a másik fél úgyis épp lesben áll és tüzelni készül. Legalább ekkora baj, hogy ezeknek a politikai alakzatoknak csak céljaik vannak, de nincs értékrendjük. A jobboldalinak nevezett sajtó legújabb médiasztárja Thürmer Gyula. Elismétlem, Thürmer Gyula. Eddig lenézett senki volt, most kívánatos interjúalany. Miért? Mert adekvát balosként azt állítja, hogy Medgyessy és csapata nem baloldali. Ugyanezt állítja épp Bokros Lajos, nem kell tehát nagy képzelgőnek lenni, hogy az Évtized Mumusának választott volt pénzügyminiszter bajsza is nemsokára megjelenik majd a Demokrata hasábjain.
No persze, az sem kétséges, hogy meglesz ennek az ellentétpárja, illetve meg is volt. A kereszténydemokraták direktrisze, aki egy jobb állásért úgy döntött, a kereszténység épp ott van, ahol Kovács László, mert amit Orbánék csinálnak, az lehet, hogy tehetséges, de nem keresztény. Igaza van? Hogyne. Az egyik oldal csak névleg baloldali, a másik csak névleg keresztény. Mi marad e helyett orientációs pontnak a hívek számára? Ki nem találnák, pedig így van: a publicista. Ma Magyarországon a pártok főként ideológiák nélkül politizálnak, viszont megvannak a tábori tollászaik, akik kőkeményen és eltántoríthatatlanul hirdetik az ideológiát. Se balra, se jobbra. Néhány éve egy vizsgálat során diákolvasók a két legmarkánsabb lap kétéves termésében nem találtak az ellenkező oldalt elismerő mondatot a vezércikkekben. Ez a helyzet csak annyit változott, hogy a kormány "hatalmas" teljesítményei a Népszabadságot néha már kritikai megjegyzésekre ragadtatják.
Itt kell figyelmesen rátekintenünk a mai magyar sajtóélet egyik sikersztorijára, a Konzervatív Sajtóklub néven indult alakzatra. Lehet őket szeretni, vagy nem (mindkettőre bőven akad példa), de kétségtelen, korszakos jelenséggel állunk szemben. Elsőnek a háború óta itt jelent meg nyíltan a politikai újságírás mint tudatosan vállalt harci eszköz. Eddig volt ennek a sportágnak egy íratlan, de betartott szabálya bizonyos szavak és stílusok mellőzéséről. Aztán jöttek ők, félrelökték a szabályokat, és igazi sztárokká lettek a saját körükben. Az ország minden részén hirdetik előadásnak nevezett gyűléseiket, melyen a "Sajtóklub tagja" névvel jelennek meg. Ilyen még nem volt. Egy sajtóvitaműsor mint önálló
performance, önálló közéleti aktus – ez új. A siker mértéke elgondolkodtató.
E korszakos jelenésre az ellenoldal nem volt felkészülve. Lovas hadereje, az I. Lovas Gárda Hadsereg páncélos ékei már a Dohány utcánál vannak, s nagy a riadalom. Milyen publicisztika az ilyen? Semmilyen. Lehet, hogy tehetséges, lehet, hogy politikailag hasznosul, de ez nem "közírás", hanem agitáció. Célja nem az el nem kötelezettek tájékoztatása, gondolkodásra késztetése, hanem harcba hívás. Egy írás addig publicisztika, amíg szellemi cselekvésre késztet. Ha már fizikaira invitál, akkor az röpirat. Ezek az urak röpiratokat írnak. Nem szándékuk senkit intellektuálisan meggyőzni arról, hogy igazuk van. Az a szándékuk, hogy minél több embert mozgósítsanak egy szent cél, Orbán Viktor hatalom-visszavétele érdekében. Minden soruk ezért születik, és minden forint ezért landol számlájukon – nem egyesével. Hiba lenne ezzel szemben valamifajta fasiszta agitációnak tekinteni művüket – nem az. Hiba lenne megvetni, lekicsinyelni őket. Nem, kérem szépen, Bencsik, az exköltő jól penget érzelmi húrokat, Bayer még jobban, Lovas pedig akkora információtömeget tart fejében és gépében, mint egy közepes vidéki könyvtár. Amit állítanak, nem hazugság, hanem szelektált és szénsavval dúsított, adalékanyagokkal színezett igazságdarab. Ami maradandó egészségkárosodást okozhat a magyar nyilvánosságnak, az a hangnem.
A gúny a publicisztika éltetője. Az erős gúny a győzelem záloga. Azonban mocskos állatoknak, eltaposni való férgeknek nevezni embereket még akkor is méltatlan, ha tudjuk, ami itt eredeti tőkefelhalmozásként történt, azt inkább a büntetőjog történeté-be utalnánk, mint máshová. Nem az a jó bokszoló, aki nagy lengőket üt a ringben, hanem aki keveset és pontosat. Vitákra lenne szükség, valódiakra, lapokra, melyek akár megélhetnének abból, hogy ugyanazokon a hasábokon közlik egyiket és másikat. Ennek ellene dolgozik a gyűlölet. Nem a gyűlöletbeszéd, a gyűlölet. A gyűlöletbeszéd gyakran használt hívószó, jobb lenne kevesebbet hívni. Azt képzelem, ebben a társadalomban nincs akkora anti-semmilyenizmus, mint
amennyire nagytisztelet? közíróink utálják egymást. Pedig egymásból élünk, ki jobban, ki rosszabbul. Nem szerencsés, ha egy demokratikus ország olyan törvényt hoz, mely szerint írásért börtönbe lehet zárni embert. Ahol lehet, ott lesz is ilyen, ahol lesz is ilyen, ott csorbul a demokrácia. Büntessék meg jelentős összegekre a kiadót, ha az olyasmit ad ki, de tekintsük alapelvnek, hogy ember ne kerüljék börtönbe azért, mert valamit leírt. Szomorú, mert hatalmas fontosságunkat csökkenti, de egyetlen diktatúra sem vezércikk-re akasztott, hanem vezércikket rendeltek az akasztók. Volt heccsajtó, de attól még nem történt volna meg mindaz a tragédia, ami megtörtént. Ahhoz politikai hatalom kellett. Az sem ártana, ha elválogatnánk a negatív véleményt a felhívástól. Ha valaki úgy gondolja, hogy nem szeret valakit, s azt leírja, véleményének ad hangot, amihez joga van. Más helyzet az elhíresült "Rekesszétek ki őket"-tel, mely felszólít. Ma, lássuk be, s aki mást mond, azzal láttassuk be, nincs aktív, tömeges szélsőség. Nincsenek nagyszámú botrányos ügyek, nincsenek és nem lesznek pogromok. Ma nincs származása a csodabrókernek, sem hallgatólagos támogatóinak – és ez így van nagyon jól. A publicista, csak azért, hogy két flekkel néhány ezer, vagy tízezer forinttal többet írhasson, ne mutassa harctérnek ezt az országot, mert nem az. S főként ne akarjon harcteret csinálni belőle, s legfőképpen ne maga kívánja fújni a valamilyen alakú harci kürtöt. S akkor röplap helyett újra publicisztikákkal lesznek tele az e célra rendelt rovatok. Független gondolkodóktól. Sokára? Soha? Lehet, de akkor is így lenne jól.
Tökfejek, boszorkányok, szellemek és csontvázak: honnan ered a Halloween valójában?
Több ezer éves hagyományokból épül fel a pogány szelleműző ünnep »
‘56 egy párizsi gyermek szemével
Külföldön is hatalmas izgalommal követték az akkori eseményeket »
Újév, rettenetes napok és a bűnbánat ereje
A rós hásánát követő időszak a önvizsgálat, bűnbánat, bűnvallás és a megtérés ideje »