hetilap

Pápai Gábor rajza

Alfred Nobel 1833-ban született Stockholmban egy, a technikai területen kiemelkedően sikeres családban, Immanuel és Caroline Nobel negyedik fiaként. Immanuel Nobel tehetséges mérnök és feltaláló volt, de vállalkozása 1837-ben csődbe jutott. Ezt követően Szentpétervárra költözött, ahol aknák és gépalkatrészek gyártásával foglalkozott. Az új vállalkozás hamarosan virágozni kezdett, így a család Stockholmban maradt tagjai is Szentpétervárra költözhettek – így érkezett Alfred Nobel kilencévesen Oroszországba. 

Apja anyagi sikereinek köszönhetően testvéreivel együtt kiváló képzésben részesültek, magántanáraik híres profeszszorok voltak. Alfred Nobel ennek köszönhetően tizenhat éves korára jártas volt a kémiában, ugyanakkor folyékonyan beszélt angolul, franciául, németül, oroszul és természetesen svédül. 1850-ben Párizsba ment kémiát tanulni, majd ezt követően négy évet töltött az Egyesült Államokban. Szentpétervárra való visszatérése után apja gyárában kezdett el dolgozni, amely a krími háború idején hadifelszereléseket gyártott. A háború befejeztével megszűntek a hadi megrendelések, és az apa vállalkozása ismét csődbe jutott.

Immanuel Nobel visszaköltözött Svédországba, fiaira – Robert és Ludvig Nobelre – hagyva a feladatot, hogy a családi vállalkozásból mentsék a menthetőt. Ez az idősebb Nobel-fivéreknek a későbbiekben olyannyira sikerült, hogy a Baku közelében újonnan felfedezett olajmezők feltárása révén hatalmas vagyont halmoztak fel, amelyből öcscsük is részesedett. 

Alfred Nobel azonban elsősorban saját találmányai révén vált gazdag emberré. 1862-ben egy kis gyárat épített, amelyben nitroglicerin gyártásával foglalkoztak. Ezt követően több detonátort is szabadalmaztatott, amelyekkel nagyobb robbanóerőt tudott elérni. A nitroglicerin tárolása és szállítása azonban továbbra is megoldatlan kérdés volt, a kor leghatékonyabb robbanószere ugyanis nagyon kis ütésekre is robbant. 1864-ben Nobel nitroglicerin-gyára felrobbant, és a balesetben életét vesztette Emil nev? öccse. A baleset után a hatóságok Stockholmban megtiltották a nitroglicerinnel való kísérletezést, ezért Nobel egy, a Mälaren-tó partjánál horgonyzó bárkára költöztette laboratóriumát. 1867-ben rájött, hogy ha a nitroglicerint – németül kieselguhrnak nevezett – kovafölddel itatja fel, akkor az így kapott robbanószer biztonságosan tárolható és szállítható. Találmányát a görög dynamis (erő) szó után dinamitnak nevezte el, és 1867-ben az Egyesült Királyságban, 1868-ban pedig az Egyesült Államokban is szabadalmaztatta. Az 1870-es, 80-as években a dinamit gyártására kiterjedt gyárhálózatot hozott létre Európában. Halálakor kilencven gyárral és 350 szabadalommal rendelkezett, vagyona – akkori értéken – meghaladta a kilencmillió dollárt. 

1895. november 27-én Alfred Nobel úgy végrendelkezett, hogy hátrahagyott vagyonából egy alapot hozzanak létre, és az ebből befolyó összeget öt egyenlő részre osztva évente azoknak a személyeknek adják, akik az előző évben a legkiemelkedőbb felfedezést tették a fizika, a kémia, az élettan és az orvostudomány területén, akinek idealista irányultságú irodalmi munkássága a legkiemelkedőbb, illetve annak a személynek, aki a legtöbbet tette a "nemzetek testvériségéért". Nobel végrendeletének megfelelően a fizikai és kémiai Nobel-díjról az 1739-ben 

létrehozott Svéd Királyi Tudományos Akadémia dönt. Az orvosi és élettani Nobel-díj odaítéléséről az 1810-ben alapított – a svéd orvosok, fogorvosok és pszichiáterek mintegy harmadának képzésében részt vevő – Karolinska Intézet, az irodalmi Nobel-díjról pedig a svéd nyelv tisztaságáért és nemességéért munkálkodó, III. Gusztáv király által alapított Svéd Akadémia dönt. A béke Nobel-díj odaítéléséről a norvég parlament által választott, öttagú Norvég Nobel Bizottság határoz. 

Alfred Nobel 1896. december 10-én bekövetkezett halála után végrendelete végrehajtóinak mintegy három évébe került, míg sikerült felállítaniuk az adminisztratív feladatokat ellátó Nobel Alapítványt, illetve megteremteni az alapítvány működésének jogi és gazdasági feltételeit. A pénz kezeléséről, a díjak odaítélésének rendszeréről az alapítvány alapszabá-lya rendelkezik, melyet a svéd kormány 1900-ban, a norvég kormány pedig 1905-ben fogadott el. Ennek megfelelően például a fizikai és kémiai díjazott személyére a Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagjai, a fizikai, illetve kémiai Nobel-bizottság, a korábbi fizikai, illetve kémiai Nobel-díjasok, Svédország, Dánia, Finnország, Izland és Norvégia egyetemi tanárai és docensei, más országok (évről évre változó) egyetemi tanárai), valamint külön meghívott tudósok tesznek javaslatot. A jelöléseket január 31-ig kell megküldeni a Nobel-bizottságoknak. Évente általában 100–250 jelölés érkezik az egyes bizottságokhoz. A bizottságok február elsején kezdik el a beküldött jelölések értékelését, majd szeptember végén, október elején küldik el javaslatukat a díjról döntő szervezetnek, például a Svéd Királyi Tudományos Akadémiának, amely meghozza a végső döntést. A díj odaítélésében általában a Nobel-bizottságok javaslata érvényesül, bár néha előfordulnak kivételek. 

A Nobel-díjjal járó összeg már az első évben impozáns volt: 150 ezer svéd korona, amely körülbelül harmincszorosa volt egy professzor egész évi fizetésének, illetve kétszerese a Francia Tudományos Akadémia teljes költségvetésének. Ez az összeg az évek során a gazdasági helyzettől függően változott. A háborús évek alatt csökkent, a második világháborút követően azonban folyamatosan nőtt: 1960-ban 226 ezer, 1970-ben 400 ezer, 1980-ban 880 ezer, 1990-ben négymillió, 2000-ben pedig kilencmillió svéd korona (körülbelül egymillió dollár) járt a Nobel-éremmel. Azokban a ritka esetekben, amikor a Nobel-díjat visszautasították, de később kiderült, hogy a díjazott politikai nyomásra cselekedett, számára csak az érem és a dicsőség maradt, a pénz már nem. A díjjal járó pénz felhasználásának módja igen változó, a díjazottak sok esetben fordítják a pénzt jótékonysági célokra, vannak azonban bonyolultabb helyzetek is. Ilyen volt Einstein, valamint az 1923-ban orvosi Nobel-díjjal kitüntetettek esete. Einstein 1903-ban vette feleségül Mileva Maricot, akitől azonban 1919-ben elvált. Mivel nagyon valószín? volt, hogy Einstein előbb-utóbb elnyeri a Nobel-díjat, a válásról szóló okiratban abban állapodtak meg, hogy ha ez bekövetkezik, akkor a díjjal járó összeget Mileva Maric kapja. Ennek megfelelően Maric 1922-ben 33 ezer dollárt kapott. 1923-ben Frederick Banting és John Macleod kapta az orvosi Nobel-díjat az inzulin felfedezéséért. A felfedezést azonban Banting és diákja, Charles Best tették, a rossz nyelvek szerint Macleod egyedüli érdeme, hogy ebben nem akadályozta meg őket. A díjjal járó pénz rá eső részét Banting megosztotta Charles Besttel, és hasonlóképpen tett John Macleod is, aki a munkába később bekapcsolódó J. B. Collipnak adta a díjjal járó pénz felét. 

Bár a Nobel-díjjal járó öszszeg igen kecsegtető – különösen napjainkban –, a Nobel-díj sikertörténete elsősorban nem a vele járó összegnek köszönhető, hanem annak, hogy megalapítása és kezdeti évei egybeestek a fizika 20. századi forradalmával, valamint a modern orvostudomány kialakulásával. A díjazottak – különösen a század első felében – olyan személyek voltak, akiknek a felfedezései hatalmas befolyást gyakoroltak a világról alkotott tudományos képre, és maradandó változásokat okoztak – gondoljunk csak az atombomba kifejlesztésére – a világtörténelemben. A Nobel-díj története tehát nemcsak tudomány-, irodalom- vagy politikatörténet, hanem a 20. századi történelem speciális metszete is a kiemelkedő intellektuális teljesítmények szemszögéből. 

A díjazottak élete és a díjazott munkák megszületésének története kiváló betekintést ad az adott kor történelmébe. A magyar származású Lénárd Fülöp (fizika, 1905) és Johannes Stark (fizika, 1919) például a náci ideológia szószólói voltak, és dühödt módon hirdették a német fizika felsőbbrendűségét a zsidó fizika felett. Haragjuk elsősorban Albert Einstein (fizika, 1921) és Werner Heisenberg (fizika, 1932) ellen fordult – ez utóbbi mellesleg nem is volt zsidó származású. Még mindig eldöntetlen az a vita, hogy Heisenberg koppenhágai látogatása során figyelmeztette-e Niels Bohrt (fizika, 1922) arra, hogy a németek atombombát szándékoznak előállítani. Az atombomba előállításának lehetősége akkor került elérhető közelségbe, amikor Otto Hahn (kémia, 1944), Lise Meitner és Fritz Strassmann felfedezte a maghasadást. Hahn az angliai Farm Hall-ban vehette át a Nobel-díjat, ahol a háború után a szövetségesek fogva tartottak több híres német tudóst, köztük Werner Heisenberget, valamint a röntgendiffrakciós kísérleteiért 1914-ben díjazott Max von Lauét.

Hadifogságban értesült a magyar származású Bárány Róbert arról, hogy "a vesztibuláris apparátus (azaz az egyensúly-szerv) élettanával és kórtanával kapcsolatos munkáiért" megkapta az 1914-es orvosi Nobel-díjat. Bárány Róbert a svéd Károly herceg személyes közbenjárására, a Vöröskereszt segítségével szabadult az orosz hadifogságból 1916-ban. A díjat ugyanebben az évben vehette át. Hasonló kalandokon ment át Lev Landau, valamint Pjotr Kapica is. Landaut (fizika, 1962) kémkedés vádjával 1938-ban börtönbe vetették. Onnan csak Pjotr Kapica (fizika, 1978) közbenjárására engedték szabadon, aki azonban később kegyvesztetté vált, és nyolv évig volt házi őrizetben.

A fizikai és a kémiai Nobel-díjhoz hasonlóan az élettani és orvosi Nobel-díj szintén korrajz. A díjat olyan személyek kapták, akik méltán tekinthetők a modern orvostudomány és biológia megalapítóinak: Emil Behring (1901) a diftéria elleni szérumterápiáért, Robert Koch (1905) a tuberkulózis kutatásáért, Paul Erlich és Ilja Mecsnyikov (1908) az immunológia területén végzett kísérleteikért, Chain, Fleming és Florey (1945) a penicillin felfedezéséért, Crick, Watson és Wilkins (1962) a DNS felfedezéséért. 

A természettudomány Nobel-díjai mellett némileg kisebb presztízs? az irodalmi Nobel-díj, főként annak köszönhetően, hogy az első húsz év során, valamint az elmúlt években a nagyközönség előtt kevésbé ismert írók, költők kapták meg. A díjazottak listáját áttekintve azonban a 20. század legjobb íróit találjuk: Thomas Mann (1929), John Galsworthy (1932), Luigi Pirandello (1934), Ernest Hemingway (1954), Boris Pasternak (1958), John Steinbeck (1962), Mihail Solohov (1965), Samuel Beckett (1969), Heinrich Böll (1972), Isaac Bashevich Singer (1978), Gabriel Garcia Marquez (1982), William Golding (1983), Günter Grass (1999). Az irodalmi Nobel-díjat hárman utasították el: Erik Axel Karlfeldt 1918-ban, Jean Paul Sartre 1964-ben, valamint Boris Pasternak 1958-ban. Hármójuk közül Pasternak politikai nyomásnak engedve utasította el a magas kitüntetést. Karfeldt végül posztumusz részesült a díjban, 1931-ben ugyanis a díj átadása előtt elhunyt. 

A Nobel-díjak mostohagyereke mindenképpen a béke Nobel-díj, az eltelt 101 év során a legtöbb vita e díj odaítélése körül alakult ki. 

A 2002-es kiválasztottak

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek