"Tagelő" a párizsi utcán festékszóróval. Alkot vagy rombol? Fotó: Reuters
Az, amit ma a köztudat graffitinek nevez, Philadelphiából indult, ahol a hatvanas évek közepén Cornbread és Cool Earl "bombázni" kezdett: nevük városszerte megjelent a falakon, amivel persze azonnal az érdeklődés középpontjába kerültek. Ezzel nagyjából egy időben New York Washington Heights negyedében is megjelentek a firkák. Elsőként – állítólag – "Julio 204" helyezte el kézjegyét a falakon, majd nem sokkal később megjelent egy Demetrius nevű, görög születés? manhattani srác, aki kifutófiúként rótta az utcákat. Hogy megjelölje a helyeket, ahol járt, mindenfelé felírta a falakra: "Taki 183". Nem volt ebben semmi konspiráció: Taki a beceneve volt, a 183 pedig egyszerűen annak az utcának a száma, ahol lakott. Ez a kódolás egyébként később is megmaradt, számos kézjegy ezt a formát hordozta, mint például a korai grafittisek közül Frank 217, vagy Joe 136. A falfirka felkeltette a kíváncsiságot, és a New York Times 1971-ben cikket közölt Takiról – egyszerre vált ismertté az újságíró és a kifutófiú.
Metróművészek
Brooklyn utcáin szintén fejlődésnek indult a mozgalom. Több tucatnyi aktív falfirkász tevékenykedett, akik számára egyszerre egyesítő és kommunikációs szereppel is bírt a New York-i metróhálózat. Hamarosan megindult a versengés az egyes városrészek között. A graffiti az utcákról egyre inkább a metróra összpontosult. Ekkoriban az "írás" elsősorban a névjegyek felírását jelentette (ez a "tag", amit magyarul teg-nek ejtünk), és a játék arra ment ki, hogy minél több helyen megörökíthessék magukat a firkászok. A tag szó maga is több jelentéssel bír a graffiti világában, ezeknek csak egyike a firkász kézjegye, amely névtelenséget biztosít a számára. A falfirkászok már a korai időkben is gyakran verődtek csoportokba, az egyik ilyen csoport ("crew") TAG néven örökítette meg magát a falakon, választott nevük, a Tuff Artist Group rövidítéseként. A nevüket megörökítő utcai művészeket azóta is gyakran illetik a "tagelő" elnevezéssel. Maga a taggraffiti, tehát a "művésznevek" falra festése elsősorban a társak elismerésének kivívását célozza, éppen ezért legfőbb célja, hogy a tagelő minél gyakrabban, és ha lehet, minél veszélyesebb (nehezen megközelíthető, könnyen leleplezhető) helyeken "bombázzon". Természetesen minél tovább fennmarad a firka anélkül, hogy átfestenék, annál nagyobb a tisztelet – de hát mi tart örökké? Az egyéni tagek mellett megjelent a gang-graffiti, melynek célja inkább a banda uralmi területének kijelölése. Itt a tagek elsősorban figyelmeztető erővel bírnak: jobb lesz távol maradni az adott környékről. A ganggraffiti egyes esetekben elkövetett bűncselekményekkel is dicsekedhet.
New Yorkban a graffiti egyik fő célpontját a metrókocsik jelentették. A futó kocsik megjelölése után a firkászok hamar rájöttek, menynyivel termékenyebb munka a garázsban veszteglő kocsik festése: sokkal rövidebb idő alatt sokkal több kocsit lehet befesteni, ráadásul jóval kisebb a lebukás kockázata is. Fontos állomása a New York-i graffiti történetének Hugo Martinez tevékenysége.
A New York-i szociológushallgató, felismerve, hogy az underground kultúrában gyökerező graffiti művészi értékeket is hordozhat, a hetvenes években megalapította a United Graffiti Artists csoportot. A csoport a legjelentősebb "metróművészek" alkotásait próbálta beemelni a hivatalos művészet keretei közé, a Razor Galleryben rendezett kiállításaival.
Buborékok, nyilak és hullámok
A kezdeti korszak után elindult a tagek egyénítése, a kalligrafikus, különféle motívumokkal díszített betűk kialakítása – a fejlődést stílusok sokasága mutatja. A látvány mellett sokszor a jelentés is fontos: így például a koronamotívum azt jelenti, hogy a névjegy tulajdonosa magát királynak tekinti. A graffiti amerikai történetének egyik leghíresebb ábrája talán "Stay High 149" névjegye, aki a H vízszintes vonalát egy Joint cigivel helyettesítette (neve egyébként annyit jelent: maradj belőve), és a Magyarországon is vetített Angyal sorozat glóriás pálcikafigurájával egészítette ki kézjegyét.
Az úgynevezett "scale" stílus a betűket megnövelte, a hagyományos festékszórófejek vékonysága miatt azonban ez kevésbé volt látványos. A betűk ezért egyre vastagabbak lettek, és hamarosan más szín? kontúrt is kaptak, ami sokkal nagyobb figyelmet vonzott – hiszen ez az, amiért a graffiti-művész dolgozik. A különféle dizájnoknak csak a képzelet és a kreativitás szab határt. Mindez persze helyet is kíván magának – mi sem természetesebb, mint hogy hamarosan egész metrókocsikat festettek meg a kreatív New York-i fiatalok, tetőtől talpig. Innen már igazán csak a teljesség igénye nélkül lehet utalni a különféle stílusok kialakulására: a "bubble" buborékbet?i kerekded, élénk szín? formákat hoztak be, majd a nyilak, hullámok, csavarok áradata következett, melyek egyre bonyolultabbá válva a mechanikus vagy vad stílus megalapozói lettek: e szögletes, sovány betűk olyan mértékben folynak egybe, hogy avatatlan szemmel nagyrészt el sem lehet olvasni őket.
Turistaút festékszóróval
A New York-i graffitiművészek élete nem volt unalmas, már csak azért sem, mert hosszú éveken át folytattak harcot a városi hatóságokkal a metrókocsikért – a harc hol erre, hol arra látszott eldőlni, mindenesetre mindkét fél rendesen tartotta magát. A belevaló firkász számára egyébként is minél nagyobb a lebukás veszélye, annál izgalmasabb a feladat. Abban az időben, amikor a metróvállalat csődhelyzetben volt, virágkorát élte a metrófestészet, különösen a tetőtől talpig öltöztető változat. 1977-ben azonban a közlekedési vállalat elsődleges feladatává tette az illegális képek eltávolítását, amit elég nagy sikerrel is végzett. Később, amikor már a kocsiszínek is szigorú védelmet kaptak, sokan elvesztették harci kedvüket a korábban aktív rajzolók közül, már csak azért is, mert sokak szerint a graffitiművész legfőbb ismertetőjele, hogy metrókocsikat fest. A nyolcvanas évek végén aztán a New York-i közlekedési vállalat "tiszta vonat" akciója végleg ellehetetlenítette a graffitinek ezt az ágát.
Addigra azonban a graffitinek jutó figyelem, valamint a hip hop-láz átsegítette a gettóművészetből kinőtt graffitit az óceánon, és Európában is egyre népszerűbbé tette. A nyolcvanas években számos amerikai graffitiművész látogatott Európába. A falfirka európai szerelmesei mindent megtettek, hogy kapcsolatot teremthessenek amerikai bálványaikkal, és a mozgalom szülőföldjén "bombázhassanak" – még ha a graffiti múlandó dicsőséget is hoz. Az amerikai "ősök" valóságos zarándoklatokat szerveztek európai követőik számára, akik olyan sikeresen bombázták rajzaikkal New Yorkot, hogy mindenki azt hitte, született New York-iak firkálják a várost. A lelkesedés odáig ment, hogy egyes európaiak mindent megadtak volna, hogy egy amerikai graffitist vendégül láthassanak: fizették akár az utat, a szállást és a festéket is, ami szintén nem olcsó mulatság.
Az alacsony jövedelmű, elsősorban a New York-i fekete gettókból származó nagyvárosi fiatalok lázadását jelképező graffiti mára minden faji és anyagi határt áthág. Amerikában egyes felmérések szerint a graffitivel foglalkozó fiatalok mintegy fele ma fehér közép- vagy felsőbb osztálybeli családokból jön. Bár a graffiti New Yorkban ma is szorosan kötődik az "inner city" kultúrájához, nem szokatlan az sem, hogy egy 27 éves bróker BMW-n érkezzen a tett színhelyére, néhány flakon festékkel a csomagtartóban.
Firkaverseny
2001. 10. 12. (V/41)
