A pasaréti Orsó utcai villában jelenlévő hírességek közül senki nem tudta azt, hogy két évvel később, 1958. június 9-én a Gyorskocsi utcai Gyűjtőfogházban dr. Vida Ferenc bíró meg fogja nyitni Nagy Imre és társai büntetőperét. A tárgyalásról a korabeli sajtó nem számolhatott be, csak a kivégzés utáni napon, 1958. június 17-én jelent meg az „Igazságügyminisztérium (sic!) közleménye a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntető eljárásról”.
„Ezek kivégeznek engem” – Nagy Imre ezt már 1956. november 4-én reggel tudta, amikor ezekkel a szavakkal reagált a Kádár-kormány megalakulását közlő rádióhírre. Pedig ekkor – látszólag – még biztonságban volt, mert a Parlamentből közvetlenül a szovjet tankok megérkezése előtt családtagjaival és munkatársaival a jugoszláv nagykövetségre menekült. Miért érezte mégis jól a miniszterelnök, hogy Kádár János nem hagyja életben? Talán azért, mert tudta, hogy az árulók számára az elárult személy mindaddig bűnük bizonyítéka, amíg életben van. Márpedig Nagy Imrének elég volt összevetnie az alig egy héttel korábban kinevezett kormánya névsorát azzal, akiket a Moszkvából ekkor még vissza sem tért Kádár János nevezett ki. Kilenc minisztere árulta el, köztük Kádár.
Rainer M. János a Nagy Imréről írt életrajzában úgy értékeli, hogy ez a realista felismerés magyarázza azt, hogy Nagy – aki egész addigi életében mindig kész volt arra, hogy hátralépjen, visszavonja nézeteit – sőt nyilvános önkritikát gyakoroljon –, most, a biztos halál tudatában következetesen végigharcolta utolsó küzdelmét politikai és erkölcsi túléléséért. Életének egyik nagy drámája, hogy az a Nagy Imre, akit „1956-ban egyre több barát, szimpatizáns, hívő vett körül, sőt egy-egy pillanatra maga mellett tudhatott átláthatatlan sokaságot is, mind magányosabbá vált, végül pedig teljes egyedüllétként élte meg utolsó hónapjait.”
2018. 06.15. (XXII/24)
