hetilap

Fotó: Reuters

Szrbija do Tokija – Szerbia Tokióig tart; a háborús szlogenné vált mondást
másfél évtizede még úton-útfélen olvashatta a balkáni frontok keleti oldalán
kószáló. Manapság azonban már nem kelet, hanem nyugat felé veti tekintetét a
szerb polgár: legtöbbjüket ugyanis sokkal jobban érdekli, mikor élhet uniós
színvonalon, mint az, miként szerezheti vissza az „elorzott szerb földeket”.

A hangulatot jól mutatja, hogy az egykor rettegett boszniai szerb vezér
letartóztatásának bejelentése után csak pár tucat fiatal hőbörgött Belgrád tíz-
és százezres nacionalista megmozdulásokhoz szokott belvárosában. De még
Szarajevóban sem tartott túl sokáig a hír hallatán ült
dudálós-zászlólengetős-nótázós örömünnep.

„Karadzsics az asztalhoz ült, kiterítette Bosznia felismerhetetlenségig
színezett etnikai térképét, aztán mutogatni kezdett: ide költöznek a szerbek, ez
lesz a horvátoké, ez marad a bosnyákoknak” – emlékezett vissza egy nyugati
tudósító arra, miként mutatta be az általa vágyott jövőt a háború elején a
vezér, akinek volt honnan eltanulni a különbségtétel nacionalista tudományát.


Apja ugyanis lelkes csetnik volt, aki a pár héttel a második világháború
befejeződése után született kis Radovan cseperedéséről különféle börtönökben és
büntetőtáborokban várhatta a híreket. A fiú épphogy betöltötte a tizenötöt,
amikor a család kis montenegrói falujukból a világvárosnak számító Szarajevóba
költözött, ahol a fiú később – példás tanulmányi előmenetelének hála – egyetemre
mehetett, hogy pszichiátriát tanuljon, szabad idejében pedig verseket faragjon,
novellákat körmöljön.

Ifjonti sikerei láttán a Tito-hívőből belső ellenzékivé vált író, Dobrica
Csoszics (későbbi jugoszláv elnök) tanácsolta a politika felé. Mégpedig oly
eredményesen, hogy a nyolcvanas évek végén Boszniában is megalapított Szerb
Demokrata Párttal (SDS) hamarosan országos hírnévre és hatalmas befolyásra tett
szert.

A párt egyetlen rendezőelve az etnikai hovatartozás volt, amit elég egyszerű
ideológiai mázzal öntöttek le, amelynek lényege a sértettség és az elhivatottság
sajátos kombinációja volt. „A szerbek adták Európa utolsó bástyáját a törökök
ellen, majd két világháborút nyertek, s mindezért az volt a hála, hogy Tito
idején más nemzetiségek uralkodtak rajta” – szólt a sztenderd szózuhatag. Első
fele az oszmánok hagyatékaként kezelt muzulmánok, a második (lévén a kommunista
vezér félig horvát, félig szlovén volt) a két gazdagabb köztársaság lakói ellen
tüzelt. S mire a horvátországi és boszniai szerbek felocsúdtak, már ki is tört a
háború, amelyben Karadzsics és csapata bőségesen számíthatott a Milosevics-féle
Belgrád katonai, anyagi és erkölcsi támogatására.

A Boszniai Szerb Köztársaság elnökévé avanzsált Karadzsics első dolga „a terület
etnikai megtisztítása” volt: a senki által el nem ismert államalakulatban élő,
közel félmillió muzulmánból a háború végére alig harmincezer maradt, ahogy
tizedére apadt a 150 ezres horvát közösség is. Helyükre vagy 550 ezer szerb
érkezett az ország nyugati részéből, ahol meg a túloldal üldözte őket. És
(viszonylagos) béke ide vagy oda, a helyzet máig sem változott alapjaiban: alig
százezer szerb és ugyanennyi muzulmán mert visszatérni egykori lakóhelyére.

Karadzsics fantomországának életét ez idő tájt nemcsak a harcok és a
menekültáradat bénította, hanem az is, hogy a katonának berántott, zömében
falusi szerbek helyett nem volt, aki termeljen. Így aztán a vég kezdete volt a
számára, amikor – jó egy évvel első súlyosabb összezördülésük után – a belgrádi
kényúr, Milosevics megvonta tőle támogatását. Innen aztán már csak egy lépés
volt az összeomlás. Ekkor Karadzsics körül már annyira szorult a hurok, hogy a
leghajmeresztőbb ötleteket sem vetette el: a kilencvenes évek közepén javasolta,
hogy a közös hitre és a régi jó viszonyra tekintettel lépjen föderációra
Görögország és Szerbia. Hogy a közbeeső Macedónia és Koszovó sorsa mi lett
volna, arra nemigen vesztegetett szót.

1995-ben már a menekülés következett; ekkor terelték ugyanis vissza a boszniai
szerbeket a közös államba, s ugyanebben az évben adta ki Karadzsics ellen a
letartóztatási parancsot a hágai nemzetközi bíróság. Egy évvel később el is
indult az eljárás, amelyet aztán nem sokkal később takaréklángra állítottak,
hiszen vádlott nélkül mégsem lehet példát statuálni.

Boszniai barlangok, montenegrói kolostorok, jugoszláv katonai bázisok, ember nem
látta orosz kúriák, romániai Duna-kikötők és belgrádi luxusvillák minden
kényelemmel felszerelt pincéje – ízelítő azon helyek szinte végtelen listájából,
ahol a média vagy a közvélemény sejtései szerint a bolygó egyik legkeresettebb
gonosztevője rejtőzhetett. Nem volt olyan év, hogy az ENSZ-katonák ne rúgták
volna rá Karadzsics feleségére a palei családi ház ajtaját, hogy férje után
kutassanak, de a közeli rokonok, barátok és harcostársak is kitüntetett
figyelemre számíthattak.

De az idő múltával egyre szűkebb lett a kör: a Milosevics-rezsim bukása éppúgy
kivont néhány lelkes támogatót a forgalomból, mint az SDS hatalomvesztése,
hiszen a háború után a lehiggadó vagy éppen fásulttá váló boszniai szerb
választók még rémálmukban sem akarták visszaszavazni a hatalomba a politikai
rohamcsapatot.

Karadzsicsnak ráadásul sokkal rosszabb lapjai voltak, mint
hadseregparancsnokának, Ratko Mladicsnak, akinek a terjedő pletykák szerint a
mai napig saját testőrség jár – hogy kitől, azt nem tudni. Merthogy minden
bizonnyal nem abból a nyugdíjból fizeti a gorillákat, amit (a hivatalos közlések
szerint tévedésből) három évvel ezelőttig fizetett a hadfinak a boszniai szerb
kormány.

Karadzsics azonban nem elégedett meg a nyugdíjas élet örömeivel: mint elfogása
után kiderült, Dragan David Dabics néven, egy balkáni Freud-hasonmássá tévő
szakállal és régimódi, óriáslencsés szemüveggel felszerelkezve éveken át
működött pszichiáterként és természetgyógyászként egy belgrádi magánkórházban.
Szabadidejében konferenciákon adott elő, az interneten pedig ma is olvasható egy
kurzusának tananyaga saját energiáink kezelésének optimalizásáról.

Mindennek fényében akár elterelő manőver is lehetett, hogy sajtóhírek szerint
éveken át orvosi cégeknek álcázott pénzgyűjtő alapokba kalapoztak a külföldi
emigráció tehetősebbjeitől Karadzsics támogatására. Élhetünk azonban a
gyanúperrel, hogy talán éppen ez vezette a népirtással és emberiesség elleni
cselekményekkel is vádolt egykori szerb vezér után kutatókat, akik végül a
lehető legbanálisabb helyszínen, egy belgrádi esti buszon tették harcképtelenné
a hatvanas évei elején járó férfit egy fejére húzott sapkával.

Rács-csodálkozás

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek