Putyin és Hamanei ajatollah. Iránban ma is Khomeini a mérce
„A független Irán Oroszország érdeke” – mondta az orosz elnökkel való
találkozója után Ali Hamanei ajatollah, az ország legfőbb vezetője, aki szerint
„az erős Oroszország” viszont Teherán célkitűzéseit segítheti. A látványosan
baráti fogadtatás – Mahmúd Ahmadinezsád az elnöki palota előtti találkozáskor
alig akarta elengedni a kéznyújtásra készülő Putyint – iráni szempontból
érthető. Az iszlám köztársaság vitatott atomprogramja és Ahmadinezsád
szélsőséges kijelentései miatt évek óta elszigetelődött a világban. A világsajtó
az utóbbi hónapokban már részletes terveket közölt az amerikai (esetleg izraeli)
támadási tervekről, még az is felmerült, hogy atomfegyvert vetnek be a föld
alatti urándúsító berendezések ellen. Ha nem lenne néhány dél-amerikai vezető –
például Hugo Chavez venezuelai elnök, aki évente négyszer-ötször is megfordul
Teheránban és viszont –, Iránnal ma már szinte senki nem állna szóba. Moszkvai
magas rangú vendéget pedig emberemlékezet óta nem láttak arrafelé: utoljára
Sztálin repült el Teheránba, de ő is csak azért, hogy 1943-ben kialkudja
Roosevelttel és Churchillel, milyen is legyen a világ felosztása a háború után.
Ilyen helyzetben Putyin látogatása önmagában siker volt az irániaknak, pláne,
hogy még három másik szomszédos ország vezetőjét is rábeszélte az utazásra. Az
orosz elnök vendéglátói nemzeti büszkeségének is hízelgett, amikor a perzsa
birodalomra utalva nagy nemzetnek és „világhatalomnak” nevezte Iránt.
Az orosz elnök azonban ennél többet is hozott: a médiában kevesebbet szereplő,
de a Khomeini keményvonalas utódjának számító Ali Hamanei ajatollahhal
folytatott tárgyalásán javaslatot tett az iráni atomprogram miatti válság
megoldására. A javaslat tartalmát nem hozták nyilvánosságra. Korábban Moszkva
azt javasolta, hogy Irán a vitatott urándúsítási programját telepítse át
Oroszországba. Ezt Teherán határozottan elutasította, most azonban a
nyilatkozatok szerint „alaposan tanulmányozzák” Putyin javaslatait. Az orosz
elnök időt kért a nagyhatalmaktól a tárgyalások folytatásához, és védelmet is
ígért. Senki katonai agressziónak „még a lehetőségére se gondoljon” Irán ellen –
mondta Putyin, hozzátéve: egyetlen Kaszpi-tenger melletti ország sem fogja
területét átengedni a szomszédos országok elleni „agresszió vagy bármilyen
katonai akció céljára”. Az üzenet elsősorban Amerikának (és persze az egyoldalú
csapás lehetőségét fenntartó Izraelnek) szól, miután Washington Azerbajdzsán
területét is kiindulópontnak használhatná egy támadáshoz. De Európának is
értenie kell belőle, hiszen az utóbbi időben Franciaország és Németország sem
zárta ki a háború lehetőségét. Bush elnök gyorsan reagált: az iráni elnök el
akarja pusztítani Izraelt, ezért „ha el akarjuk kerülni a nukleáris harmadik
világháborút, nem engedhetjük, hogy Irán atombombához jusson”. Az amerikai elnök
személyesen Putyintól szeretné hallani, hogy mit ígértek neki Teheránban.
De mi szüksége lehet az orosz elnöknek a vitatott iráni szövetségesre, amikor
enélkül is példátlanul rossz a sajtója Nyugaton? A gyanús politikai halálesetek,
az ellenzéki média megfojtása, az agresszív katonai fejlesztések, valamint a
hatalomhoz való ragaszkodása miatt Putyin Oroszországa egyre kevésbé partnernek,
inkább „új hidegháborús” ellenfélnek számít a demokratikus nagyhatalmak
szemében. Az iráni út újabb szálka lehet Washington és szövetségesei szemében.
Gazdasági érdekek sem indokolják az eddiginél szorosabb együttműködést. Putyin
nem mondott konkrét dátumot az egymilliárd dolláros buseri atomerőmű
befejezésére sem. („Utoljára az anyukámnak tettem ígéreteket, amikor kisgyerek
voltam” – hárította el Putyin sejtelmesen a teheráni újságírók erre vonatkozó
kérdéseit.) Putyin ugyan szeretné elérni azt, hogy a Kaszpi-szövetség megvétózza
azokat a terveket, amelyek Oroszország megkerülésével szállítanának földgázt és
olajat Európa felé, ám az AP hírügynökség moszkvai értékelése szerint az
elnöknek ezt a javaslatát nem fogadta kitörő lelkesedés.
A választ alighanem az orosz geopolitikai célok változásában kell keresni.
Moszkvának a Szovjetunió felbomlása és a volt tagköztársaságokban lezajlott
forradalmak után azzal kellett szembenézni, hogy nyugatra a másik táborhoz
tartozó országok, kelet felé pedig a lassan Amerika gazdasági erejét elérő
konkurens nagyhatalom, Kína állja útját befolyása kiterjesztésének.
Egy éve a Kreml leghíresebb foglyának tartott volt olajmágnás, Mihail
Hodorkovszkíj Szibériából kicsempészett levelében arra figyelmeztetett, hogy
Amerika meggyengülésével elkezdődött egy olyan új világrend kialakítása,
amelyben Oroszország újra birodalmi szerepet kíván magának. Ehhez azonban
kitörési lehetőségekre van szüksége, és az út csak dél felé nyílhat meg.
A Szovjetunió a szövetséges arab hadseregek katonai kudarcai és saját balul
sikerült afganisztáni inváziója után kiszorult a Közel-Keletről, a
rendszerváltás után pedig közép-ázsiai pozíciói is meggyengültek. Jelcin idején
úgy tűnt, hogy az orosz befolyás visszaszorulása feltartóztathatatlan. Ekkoriban
egyedül az ultranacionalista politikus, Vlagyimir Zsirinovszkij hirdette azt,
hogy Oroszország jövője a dél felé történő kitörésben van. „Utolsó csapás délre”
című könyvében 1993-ban azt írta, hogy hazájának az Indiai-óceánig kell
kiterjesztenie határait: „Oroszország minden baja délen gyökerezik. Amíg ezt a
csomót nem oldjuk meg, nem kerülünk ki az elhúzódó válságból.” Zsirinov-szkij
szerint az új birodalom fő szövetségesei az arabok lesznek [ekkor még nagy
reményeket fűzött Szaddám Huszein támogatásához, ám Irak azóta „elesett”], de
„érdeke ez a japánoknak, kínaiaknak és hinduknak is, csakúgy, mint az
európaiaknak.
Csak így menekülhetnek meg az izraeli csapdából.”
Zsirinovszkij ma az állami duma alelnökeként az orosz birodalom feltámasztásán
és katonai megújításán fáradozó Putyin fontos belpolitikai szövetségese. A
teheráni paktum több szempontból az ő receptjét idézi, mivel Moszkva újra
főszerepet vállal a közép-ázsiai térségben. A teheráni tárgyalások során Putyin
egyetlen szóval sem említette vendéglátói szélsőséges Izrael-ellenes és
holokauszttagadó kijelentéseit. Lehet, hogy Putyin rábeszéli egy sikeres
kompromiszszummal Iránt az atombomba feladására, és ezzel levesz egy nagy gondot
a nyugati nagyhatalmak válláról. Azzal azonban, hogy szövetséget köt a teheráni
radikális muzulmán rezsimmel, egy országot biztosan nem nyugtat meg.
Ahmadinezsád végső álma ugyanis nem az atomfegyver, az csak eszköz számára a
„cionizmus nélküli világ” megvalósításához. Az igazi veszély az lenne, ha ehhez
a rémálomhoz megnyerné Oroszország támogatását is. n
2007. 10. 18. (XI/42)
