Fotó: Reuters
A merényletekről és merénylettervekről szóló hírek hallatán a nyugati emberek
joggal kérdezik: „Miért gyűlölnek bennünket ennyire?”
A liberális média és a baloldali politikai elit szerint a válasz a
palesztin-izraeli konfliktusban, az iraki invázióban és a Nyugat – elsősorban
Amerika és szövetségesei – külpolitikájában keresendő. Az iszlámot tanulmányozó
történészek, publicisták, elemzők, és az iszlám vallástól elforduló – és ezért
kegyetlen üldözésnek kitett – hívek szerint azonban a probléma gyökere magában a
muszlim teológiában rejlik.
Ezt látszik alátámasztani az az interjú is, amelyet a néhány éve feloszlatott
al-Muhadzsirun nevű brit szélsőséges muzulmán szervezet egyik korábbi tagja
adott a napokban az Observer című brit lapnak. Hassan Butt így vallott radikális
múltjáról: „Emlékszem, milyen jól szórakoztunk, amikor a tévében valaki azt
nyilatkozta, hogy a New York-i, madridi és londoni merényletek egyedüli kiváltó
oka a Nyugat külpolitikája. Azzal, hogy a kormányt tették felelőssé, (
) a mi
propagandánk malmára hajtották a vizet. Ami viszont ennél is fontosabb: így
elkerülhető volt, hogy kritikus vizsgálat tárgyává váljon az erőszak valódi
hajtóereje, ami nem más, mint az iszlám teológiája”. Más szavakkal fogalmazva,
Butt szerint a dzsihádot nem a Nyugat tettei váltják ki, hanem az iszlám
tanítások generálják.
Az egyiptomi zsidó diaszpórából származó, jelenleg Svájcban élő történésznő, Bat
Yeor szerint mondvacsinált ürügy, amikor a dzsihád indítékaként Izrael
létrejöttét vagy támogatását, és a palesztinok izraeli elnyomását jelölik meg.
Izrael csak 1948-ban jött létre, míg a dzsihád több évszázados múltra tekint
vissza.
A muzulmánok egyik fő célja az iszlám kalifátus újbóli létrehozása, hiszen az
tizenhárom évszázadon keresztül biztosította a muzulmán területek szellemi és
politikai egységét, az iszlám agresszív terjesztését. A dzsihádisták ezért úgy
gondolják, minden problémájuk forrása a kalifátus 1924-es felszámolása: a
nyugati befolyás felerősödése, a megosztottság, az iszlám törvényeinek
betartásával kapcsolatos „fellazulás” mind-mind erre vezethető vissza.
A kalifátus létrehozása azért is fontos számukra, mert az offenzív dzsihádra
csak a kalifa adhatja ki a parancsot, amíg az nem létezik, csak defenzív
dzsihádot lehet folytatni. Ma már viszont bármit igazolni tudnak defenzív
dzsihádként.
Mindezek ellenére olyan prominens személyek, mint például Ken Livingstone,
London főpolgármestere továbbra is váltig állítják: „A hírszerzés adatai szerint
a kiábrándult fiatal muzulmánok fő indítéka Irak.” A fentebb említett egykori
terrorista erre így reagált az Observer hasábjain: „Ha még mindig tagja lennék a
szervezetnek, akkor most nagyot röhögnék ezen. Bár igaz, hogy sok brit
szélsőségest frusztrál, hogy a világ több pontján muzulmánok halnak meg, engem
és társaimat annak tudata hajtott az erőszak felé, hogy egy forradalmi állam
létrehozásáért küzdünk, ami végső soron elhozná az iszlám igazságot a földre.”
Livingstone arra szólította fel a briteket: ne kriminalizálják a muzulmánokat,
akik „sokkal törvénytisztelőbbek tudnak lenni, és kevésbé hajlamosak a politikai
célú erőszak alkalmazására, mint a nem muzulmánok”. Szerinte a muszlimok jó és
aktív szerepet játszanak a „multikulturális társadalom” létrehozásában. Több
elemző viszont arra figyelmeztet: a multikulturalizmus túlhangsúlyozása Európa
veszte lehet.
A háború utáni Európában még pozitív tartalommal bíró multikulturalizmust
ugyanis mára úgy tűnik, kisajátította egy politikai program. Az egyik norvég lap
szerint a kommunizmus összeomlása óta számos volt szélsőbalos aktivista
csatlakozott az északi ország legnagyobb antirasszista szervezetéhez, a SOS
Rasisme-hoz. Sokan a kommunizmus folytatását találták meg az eszmében: ha
gazdasági egyenlőségről nem is, de legalább a kultúrák egyenlőségéről lehet
beszélni. Ugyanakkor azokat, akik szerint az emberi életet semmibe vevő
kultúrákat nem lehet egy lapon említeni a nyugati civilizációkkal, automatikusan
rasszistának nyilvánítják. A norvég baloldal újabban előszeretettel használja az
„újfajta rasszizmus” kifejezést, és azonnal iszlamofóbiával vádolja azokat, akik
bírálni merik az iszlámot.
Bat Yeor szerint az elégedetlen és sokszor munkanélküli bevándorlótömegek kapóra
jönnek a nyugati baloldal számára, mert jól helyettesítik a proletariátus után
maradt vákuumot. „A baloldal a bevándorlókat használja fel a tradicionális
zsidó-keresztény értékek szétveréséhez az antiszemitizmussal fertőzött,
demográfiailag meggyengült Európában. A multikulturalizmus Európában az
antiszemitizmus, az Amerika-ellenesség, a palesztinok iránti fanatikus rajongás,
az erkölcsi relativizmus és az identitásvesztés alapja lett. Jelen van az
egyetemeken is, ahol a diákok és a tanárok kulturális dzsihádot folytatnak a
nyugati értékekkel szemben” – vallja a történésznő. „A kulturális dzsihád a maga
antiszemita, Amerika- és Nyugat-ellenes elemeivel a multikulturalizmus keretein
belül bontakozik ki. Ily módon a multikulturalizmus a nyugati gondolkodásmód
összezavarásának eszköze, amelynek célja az iszlám történelemszemlélet és
teológiai gondolkodás kikényszerítése.”
Yeor szerint az európai történelemkönyvek revíziója miatt terjed az „andalúziai
mítosz”, miszerint a muszlimok, zsidók és keresztények békében éltek egymás
mellett a humanista iszlám fennhatóság alatt. Politikusok és professzorok arról
értekeznek, hogy az iszlám hogyan járult hozzá a nyugati civilizáció tudományos
és művészeti fejlődéséhez. Azt azonban érdemes észben tartani, hogy Andalúziában
a saria volt a mérvadó, ami miatt megkérdőjelezhető a fenti mítosz hitele.
Yeor arra figyelmeztet: miközben több fronton zajlik a dzsihád, az európaiak már
most úgy viselkednek, mint a dhimmi, vagyis alávetett népek, amelyeknek
fizetniük kellett a biztonságért cserében. Az iszlám törvények szerint az
alávetett népek nem kritizálhatják Mohamedet vagy az iszlámot. Számos európai
politikus nyilatkozatából ez a magatartás villan elő, de a dán karikatúrák esete
is ezt látszik igazolni. Európa nem veszi észre, hogy milyen irányba halad,
mivel a történelmi tényeket kezdik egyre jobban elhomályosítani.
2007. 07. 05. (XI/27)
