Sok elemző a kialakult helyzetben a legsúlyosabb problémának a társadalom
végzetes megosztottságát látja. Szerintem a társadalom kettészakadása valóban
súlyos probléma, de vannak olyan országok, amelyek hasonló ellentéteket élnek
át, ám ez mégsem bénítja le az adott ország fejlődését. Magyarország jövője
azért vet fel súlyosabb kétségeket, mert a két politikai oldal közötti
szembenállásból csak akkor jöhetne ki valamilyen reményteli kibontakozás, ha a
konfliktus önreflexióra és ezen keresztül változásra ösztönözné mind a jobb-,
mind a baloldalt. Hiszen éppen ez a demokratikus verseny egyik legfőbb értelme.
A demokrácia a versengő értékek és érdekek küzdelme, ahol – legalábbis a
demokrácia hívei szerint – a verseny a szereplőket hibáik kijavítására és
erényeik fejlesztésére kényszeríti.
A 2006-os ősz eseményei rövid távon azért nyugtalanítóak, mert a magyar politika
főszereplőiből, az MSZP-ből és a Fideszből – ugyan nem azonos mértékben, de – a
fenti követelménnyel ellentétes reakciót váltottak ki. Az események hatására
éppen azok az elemek kezdenek megerősödni a két nagy párt politikájában,
amelyektől a leginkább el kellene szakadni, és azok a törekvések szorulnak
háttérbe, amelyek a jobb jövő ígéretét hordozhatják.
A jobboldalt vezető Fidesz október 23-án egy bibliai idézetet maga elé tartva
vonult Budapest utcáira a „rendőri brutalitás” ellen. „Az igazság szabaddá
tesz”, hirdette a transzparens, amely mögött olyan politikusok sorakoztak, akik
tavaszi kampányuk során például a „rosszabbul élünk” kampányt folytatták,
amelynél nagyobbat még a kormánypártok sem tudtak hazudni. Az a jobboldal tartja
maga elé az „igazság” feliratot, amely éppen 2006 során tette minden korábbinál
egyértelműbbé, hogy kész felvállalni a magyar történelem egyik legsötétebb
korszakának, a nyilas rendszernek a szimbólumait és ezen keresztül gondolatait
is. Mert ne legyen senkiben semmi félreértés: a magyar szélsőjobb a kilencvenes
években nem azért vette elő a huszonhárom történelmi zászló közül éppen a
nyilasok által is használt árpádsávos zászlót, mert történetesen ez akadt a
kezébe. Ez a zászló a negyvenes években is és a kilencvenes években is az
antiszemiták jelképe volt. Azzal, hogy a Fidesz vezetői sem az utcai
rendezvényeiken, sem a pártkongresszuson nem határolódnak el ettől a
szimbólumtól, gyakorlatilag közösséget vállalnak mindazokkal az eszmékkel,
amelyek ehhez a jelképhez kötődnek. A Fidesz tehát nemcsak beletörődött abba,
hogy az egykori radikális kisgazdák után a MIÉP, a szélsőjobboldal, az
antiszemita radikálisok és az újjáéledő nemzeti szocializmus hívei is bennük
látják képviseletüket, hanem láthatóan örömmel is fogadja el.
Ezt nemcsak a zászlóktól és szimbólumoktól való elhatárolódás hiánya, hanem az
utcai garázdákkal való szolidaritás és azokkal a szervezetekkel – például
történelmi egyházakkal – való akciószövetség is bizonyítja, amely szervezetek a
mai napig nem tették egyértelművé viszonyukat az ártatlanok vérének kiontásában
való bűnrészességükhöz. (Jelen írás terjedelmét meghaladná annak a könyvtárnyi
irodalommal rendelkező ténynek a kifejtése, hogy a nácik rémtetteihez milyen
morális támogatást nyújtott a történelmi egyházak hallgatása. Nincs mód
kifejteni, hogy az egyes hívők hősies ellenállása és embermentő áldozatkészsége
mennyire nem fedi el a hierarchia és a klérus hallgatásának és cinkosságának
bűnét.)
A magyar jobboldal eleve kizárja magát a történelmi progresszióból azzal is,
hogy Szűrös MSZMP KB-titkártól Krakus ügynökön, Pozsgayn és társain keresztül
Mikola Hazafias Népfront-alelnökig menlevelet ad a kommunista múlttal való
szembenézés alól mindenkinek, aki hajlandó Orbán Viktornak hűséget fogadni.
Ezen a területen persze a baloldalnak is van miről gondolkodnia. A korábbi
miniszterelnöknek valamiért most jutott eszébe úgy nyilatkozni, hogy 1956-ban „a
pufajkások csak a törvényes rendet védték”. Mindezt a Kádár által kivégeztetett
több mint háromszáz áldozatra való emlékezés idején, a meghurcolt, megkínzott,
elüldözött százezrek sebeit felszakítva ötven évvel a forradalom leverése után
nyilatkozza egy vezető szocialista, vélhetően sok elvtársa véleményét
hangoztatva.
A kádárizmussal való szakítást megkezdő szocialistákat az őszi események
láthatóan megzavarták. A zavar egyik tényezője, hogy az őszödi beszéd elsősorban
éppen azokat a fiatal szavazókat bizonytalanította el, akik a régi kádári
stílustól nehezen elszakadó MSZP-vezetéshez képest üde színfoltnak látták a
modern hangon megszólaló Gyurcsányt és csapatát. Az elpártoló fiatalok után az
idősebb, a Kádár-rendszerhez ezer szállal kötődő szavazók maradtak hűségesek a
párthoz. Ezen szavazók nagy része, a baloldali média jelentős részével együtt,
úgy gondolkodik a rendszerváltásról, hogy „persze támogatjuk a rendszerváltást,
de úgy, hogy közben nem változik semmi”. Ez a mentalitás a jobboldalon jelenlevő
kádáristákra is jellemző, és lényege az, hogy elutasít minden érdemi reformot.
A baloldali reformerek számára rendkívüli kihívást jelent, hogy a reformok
legfőbb ellenzői éppen saját táborukban vannak. A baloldal számára a megújulás
útja csak a múlttal való világos szembenézésen keresztül vezet. Csak így tudja
saját reformellenes vagy reformszkeptikus híveit a nélkülözhetetlen reformok
támogatóivá tenni, és csak ez ad esélyt arra, hogy újabb híveket szerezzen. E
nélkül még legyőzheti a múltjával ugyancsak szembenézni képtelen jobboldalt, de
az ország előtt álló kihívásokat aligha.
2006. 12. 14. (X/50)
