A hangfelvételen egy halálos beteg próbál – sikertelenül, zavarosan – szembenézni azzal, hogy birodalma a szeme láttára omlik össze. Az utolsó pillanatban, kórházi szobájában magányosan haldokolva végig kell néznie, hogy „az Imre sírjánál már mindenki ott van”. Ott vannak az ő korábbi kegyeltjei is. Akik itt a mártír miniszterelnököt búcsúztatták, egy hónappal később odaálltak díszőrségbe a hóhérja, Kádár sírjához is.
– Kádár sorsát példaszerűnek tartom, és ami vele történt halála előtt, azt meg istenítélet-szerűnek. Ez az ítélet, mióta ő meghalt, minket sújt. Mert nem határolódtunk el attól az erkölcsiségtől, amely az 1956-os forradalom leverése után alakult ki az országban, és nem beszéltük meg se egymással, se önmagunkkal, hogy ő és szolgahada mit tett velünk, árulásának máig ható következményei hogy dúlták és dúlják szét napról napra ma is az ország 56-ban kivajúdott, legendás áldozatok árán megszületett nemzeti egységét.
Az ország azért nem tud kikeveredni a megosztottságból, az agresszív zűrzavarból, és azért vannak az agresszív zűrzavarnak szélhámos haszonélvezői, mert a kádárista cinkosság harminchárom év alatt mindannyiunkban óhatatlanul mélyre ágazó gyökereit nem ástuk ki, és nem temettük el. Ez a mi vészterhes poggyászunk. A tragikus az, hogy ebben a poggyászban mi magunk, a megrontott életünk, cinikus etikánk is benne van. Az a felelősségünk, hogy még mindig nem tisztáztuk, mi van a hátunkon, amit Kádár és Hruscsov „télapó bácsik” tettek oda, és hogy miként maradt bennünk, velünk, köztünk az ő „ajándékuk”. Ez a fertelem veszélyesen romlik-bomlik, őrjít és betegít egy egész országot.
Kádárról még az 56-os veteránok közül is azt feltételezik, hogy kényszerből állt át az oroszokhoz. Lehet, hogy ő is áldozat volt?
– November elsején Münnich Ferenc azt kérdezte Kádártól, van-e kedve eljönni Andropovhoz, aki találkozni akar velük. Kádár volt annyira ravasz és igen jó taktikai érzékű ember, hogy bizonyára megértette: Nagy Imre az oroszok számára megszűnt tárgyalópartnernek lenni. Tudnia kellett: őt most kiszemelték valamire. Az oroszok politikai feladatként az egyik áruló szerepét akarják rábízni. Hát másért akarnának beszélni vele? Gondolhatta, sejthette: Hruscsov azt találta ki, hogy ő, a börtönviselt „hiteles arc” a moszkovita öreg Münnich, a jövendő helytartó szuperengedelmes beosztottja lesz, mivel 56-os szereplése miatt kiválóan zsarolható. Münnich is így képzelte, különben tán nem szólt volna neki. Aztán másképp alakultak a dolgok. Mikor elfogadta Andropov meghívását, mindenesetre megtette a döntő lépést forradalomban játszott szerepének elárulása felé.
A magyar történelemben a legtöbb vezető igyekezett azon, hogy ha az ügy el is bukott, a lelkiismeretével azért el tudjon számolni. Nagy Imre is így tett, pedig kommunista életút állt mögötte. Kádár miért nem?
– Kádár leninista volt, és az is maradt, szemben Nagy Imrével, aki a forradalom napjaiban a saját árnyékát átugorva állt a nép oldalára. 23-a és 26-a között elvégezte magában a megbánás és megtérés műveletét: szakított a leninizmussal. Mert a becsület, a tisztesség egy leninista számára mindig relatív: éppen az, ami az utópikus proletár világforradalom győzelme szempontjából hasznos. Egyféle becsület van, az ő becsületük. Az a becsület és igazság, amely Nagy Imre szívében feltámadt, a leninista Kádár számára egy érzelmes marhaság volt. Visszatérés a burzsoá szeméthez. Látta, hogy a forradalom, amelyet ijedtében néhány napig maga is támogatott, biztos vesztésre áll, irány tehát a győztes oldal. Olyan ez, mintha Török Bálint igent mondana az őt elrabló szultánnak, ha az esetleg igényt tartana a szolgálataira, ő a beözönlő törökök élén rendet tesz majd Magyarországon.
Kádárt Rákosi Mátyás emelte a hatalomba, de aztán ellenségei lettek egymásnak. Mi volt a különbség közöttük?
– Rákosi sztálinista volt, Kádár leninista. Kádár ellentmondásos jellem, ő nem a szovjet diktátumok bábja volt, hanem olyasvalaki, aki megpróbálta, és igen sikeresen meg is valósította, a moszkvai rémálmok magyar viszonyokra adaptálását, enyhítését. Ha Brezsnyevék is átvették volna Kádár taktikáját odahaza, a kommunista világrendszer lassabban bukott volna meg.
A magyar közelmúlt kényes, de megkerülhetetlen kérdése, hogy miért bízták a szovjetek zsidó származású kommunistákra – a Rosenfeldként született Rákosira, az Eisenberger Benőből lett Péter Gáborra és társaikra – a proletárdiktatúra megteremtését?
– Sztálinnak az volt a véleménye, hogy a magyarok egy antiszemita és nácibarát nép. Mint Hitler utolsó csatlósa szerepeltünk a Kreml kartotékjaiban. Éppen azért küldött sok, a moszkvai terrortól már halálra ijedt, zsidó származású kommunista vezetőt Magyarországra, mivel úgy gondolta, hogy ez egy átnevelendő ország. Sztálin jó tréfának tartotta Rákosit tenni a hatalomba „ezeknél”
Akkor még nem volt „anticionista”. Amint az lett, Rákosit el is mozdította a hatalomból. De meg is ölte volna, ha tovább élt volna néhány évvel, abban biztos vagyok.
A forradalom leverése után Kádár nem engedte vissza Rákosit és a hírhedt négyesfogatot a hatalomba. A zsidó értelmiség számos tagját azonban felhasználta a hatalmának elfogadtatásához.
– Kádár felismerte, hogy ha sikerül a zsidóságot a zsidóságuktól végképp megfosztani, miként a romákat a roma identitásuktól s a magyarokat a magyar identitásuktól, akkor árulása széles körben való elfogadtatásának, vagyis a kádárista taktikának nyert ügye van. (A Fidesz mai, abszolút magyartalan, a széthúzásra bazírozó, hagyományainkkal ellentétes agresszív politizálása a példa rá, hogy ez sikerült neki.) Mert a zsidók, ha nem érzik magukat létükben veszélyeztetve Magyarországon, nem lázonganak, általában okos és többnyire kulturált emberek, akik ráadásul lelkesen magyarnak érzik magukat II. József türelmi rendelete óta. Kádár egyebek közt így pacifikálta Magyarországot; hosszú időre stabilizálta uralmát. Jellemtelenségére jellemző, hogy adandó esetben viszont azonnal a zsidó származású lakájai közül váltott le egyet-kettőt a felső vezetésből, mivel tudta, hogy „népiesekkel” kokettáló balszárnya, Biszkuék, Bereczék kezéből az efféle lépések kiütik a legfontosabb adut. Amikor Dubcek bukása miatt kudarcot vallott Kádár 1968-as reformja, „gazdasági mechanizmusa”, akkor Aczél Györgyöt tette bűnbakká, és Pozsgay Imrét emelte a helyére.
Említette a filmjében, hogy Kádár maga is tisztában volt azzal, hogy a szovjet tankok csak a fizikai ellenállást semmisítik meg, a kommunisták erkölcsi tőkéje a nullával lett egyenlő. Hogyan tudta ezt harminchárom évig elfeledtetni az emberekkel?
– A kádárista politikának a lényege az volt, hogy depolitizálni és ideológiamentesíteni kell az egész életet, az árulás, a túlélés cinizmusának nevében. „Gyerekek, hát látjátok, a forradalommal nem lehet, de pici, apró lépésekben, az oroszok zsarolásával, hogy hát mi egy ilyen felkelő típusú nép vagyunk, kapunk kölcsönöket, még egy kicsit szabad beszélni is a kabaréban
” 56 rettenetes, az oroszokat hideglelős félelemmel eltöltő emlékéből élt ez a politika, miközben, és ez a nagy hazugság, tiszta erejéből tagadta, hogy a magyar népnek valami köze volna az 56-os forradalom mártírjaihoz. Kivégezte, leültette, tönkretette az országért mérhetetlen áldozatot vállaló hősöket.
Rákosi idején több mint egymillió ember ellen indítottak eljárást, a korabeli vicc szerint csak kétféle ember volt Magyarországon, olyan, aki ült már börtönben, és olyan, aki ezután fog. Mégis kitört a forradalom. Kádárék terrorja – bármilyen aljas is volt – egy szűk kört érintett csupán. Mégis dermedt csend költözött az országra. Miért?
– A megtorlás kemény, kíméletlen és bevallatlan volt. Senki nem tudta pontosan, hány embert akasztottak fel, csak az érintettek tudták, hogy börtönben van a családjukból valaki. De ők is meg voltak ijesztve azzal, hogy a férjét többé nem láthatja, még levelet se kaphat, hacsak egy szót is elfecseg másnak abból, amit ő tud. Az 56-osok hozzátartozóit mind behívták a belügybe, és pisszenés nélküli kussra szólították fel őket. Kádár működésének kezdeti alapja az ország egészét átfogó, halálos ijedtség volt, amit kezdetben a munkásőrség és a pufajkások szervezése még csak fokozott. Attól lehetett tartani, hogy előbb-utóbb mindenki sorra kerül majd. Itt jószerivel mindenki tett valamit a forradalom idején, amiért, ha akarják, elővehetik
Mindenki azt latolgatta, hogy na vajon én mikor fogok sorra kerülni. A félelemnek ezen a néma hangszerén kitűnően játszott Kádár, mert tömeges megtorlásra végül is nem került sor
de a kádárizmus elején élő ember úgy érezhette, hogy megtörténhetett volna. Még mindig megtörténhet.
Ahogy a III/III. alosztályon még jó ideig ennek alapján szemelték ki a beszervezendő szerencsétleneket. A kádárista suttogó propaganda elhintette, hogy az ávósoknak meg van tiltva a verés, ami Budapesten és a vidéki városokban így is volt, persze közben zajlottak az akasztások. A forradalmi parasztságot azonban alaposan végigverték, faluról falura járva, a pufajkások, de erről semmit sem tudott Magyarország. A mai napig se ment át a köztudatba ez a borzalom. Az ország Nagy Imréék kivégzése után azt hitte, mert azt akarta hinni, hogy megszűnt a megtorlás, illetve rohamosan csökkenőben van.
A hatvanas évek eleje arról szólt, kódolt nyelven – Ki mit tudű, Táncdalfesztivál –, hogy ha jól viselkedsz, a hóhérral együtt jóízűen mulatsz, akkor a káderlapodat vagy a gyerekedét nemigen piszkáljuk. Csak akkor, ha muszáj. Ha mégis pofázol
Ugyanakkor az addigi áruhiány 1957 elején egyik napról a másikra megszűnt, és egyre bővült a választék, mind több nyugati filmet hoztak be, olvasható könyvet adtak ki. Végül már mindenkit kiadtak, kivéve az emigráns antikommunista írókat. Megpuhultunk. De az akasztások, halálos titokban 1962-ig zajlottak a Kisfogházban, rendületlenül. Mi pedig, megkönnyebbülve Hruscsov-vicceket meséltünk az iskolában
Azt is lehetett.
De azért ezeknek a vicceknek nyoma maradhatott a belügyi jelentésekben, ráéghetett azokra az emberekre, akik ilyeneket mondtak az utcán.
– Azok, akik nem kerültek kapcsolatba a belüggyel, harminc éven át azt hitték, hogy a Belügyminisztériumnak jelentéktelen titkosrendőrsége van. Ám akik kapcsolatba kerültek vele, mint én, azok ma már tudják: a Belügyminisztérium egyszerűen minden pillanatát ellenőrizte az életünknek. Ma nevetek azon, hogy az ellenzékben Kenedi János még a lakásajtót sem csukta be sose, még zár sem volt az ajtaján. Azt mondta, ha akarják, úgyis kinyitják. Ebben igaza volt, de azt azért nem gondoltuk, hogy minden szavunk mindenhol, nemcsak az ő lakásában, hanem mindenütt, részletesen magnószalagra kerül, vagy valamilyen módon el van raktározva. Nemcsak minket, ellenzékieket ellenőriztek, hanem ugyanolyan precizitással, mint ahogyan Bulgáriában vagy az NDK-ban, az utolsó takarítónő utolsó gondolatát is fölírták. Csak nem arra használták, mint ott. Okosabb volt az elnyomás errefelé. Akarhatunk-e büszkék lenni rá?
Mi ön szerint a „homo kadaricus” jellemzője?
– Én nem stigmatizálnám az embereket. A politika és a gazdaság kénye-kedvének kitett egyszerű embernek nem volt lehetősége, pénze, családja, könyve, pillanata, hogy szembesüljön létének hazugságaival. Felelősségük a 89 után létrejött úgynevezett szabad politikai jogállamban működő politikusoknak van, hogy ezt a kérdést nem elsőként tűzték napirendre. Már Antall József megjegyzésében is, miszerint „tetszettek volna forradalmat csinálni”, ugyanaz a kádárista cinizmus van. Forradalmat ugyanis nem tetszünk csinálni, mert a forradalom kirobban, ha forradalmi a helyzet. A Gorbacsov-féle fordulatról sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy forradalmi lett volna. Az egy nagyon tudatos, technokrata módon felépített és lebonyolított forgatókönyv volt. De a magyar nép vezetői sem a jobb-, sem a baloldalon nem óhajtottak a kádárizmus belső rombolásával szembenézni. Máig sem.
Kiléptünk a börtönből, de nem merünk levegőt venni?
– Ausztriában nemrég szabadult ki egy kislány, akit évekig molesztált a rabtartója. Bennünket nem évekig, hanem évtizedekig molesztáltak. És nem várható a kiszabadult rabtól, hogy magától rájöjjön az összes összefüggésre, arra, hogy ő miért került oda, miért maradt ott annyi ideig, miért nem jött ki előbb
Én ezért nem ítélek meg senkit. De azok, akiknek a fejében együtt áll a történet, akik tudják, hogy mi történt, azoknak nem volna szabad a szavazatokért az esetleges elvesző szavazatokért feláldozni egy nemzet önismeretét és önmagával való jó viszonyát.
Az országot, ne tévedjünk, azért sikerült kettéosztani, azért van a nép egyik fele a másikkal szembeállítva, mert annak a bűntudatnak, amit ez a nép az elmúlt évtizedekben magába nyelt, nem adtak szelíden utat egy össztársadalmi párbeszéd egységet kereső mozgalmában – aminek én a hogyanjára javaslatot teszek most megjelenő Kádár-könyvemben. A kádárizmustól megbecstelenített emberi valónk erőszaktételtől felgyülemlett, elfojtott dühét felelőtlen politikai tényezők használják fel tábortűzüknek, amely fölött igyekeznek sütögetni a maguk karrierjének sajátos ízű pecsenyéjét.
Kinek mit kellene tennie?
– Az MSZP-ben a politikai garnitúra kádárizmusban szerepet vállaló rétegének át kellene adnia a helyét a fiataloknak, folyamatosan és megállás nélkül. Az SZDSZ-nek fel kellene vállalnia eredeti gyökereit, és például a társadalom tudtára adnia, hogy miféle alkuk zajlanak – és hányféle és hogyan(!) – folyamatosan a háttérben, a gazdasági életben éppúgy, mint a politikában, alkotmányellenesen, jogintézményeinktől ellenőrizhetetlenül.
A jobboldal van a legkétségbeejtőbb helyzetben: már nem is akarják magukat megkülönböztetni a szélsőjobbtól. Ezzel kiiratkoznak a komolyan veendő európai pártok közül. A jobboldal szellemi válsága is ijesztő. Levelezésbe keveredtem a napokban például az egyik katolikus újsággal, amely fölkért, hogy írjak a lapjukba, válaszoljak egy körkérdésre. Feleltem nekik én boldogan, és megtiszteltetésnek tartom, abban az esetben, ha ők – keresztény ember számára magától értetődő okokból – szerkesztőségi közleményben elhatárolják magukat az árpádsávos lobogók használatától a magát keresztény nemzetinek mondó jobboldal által szervezett tüntetéseken. Ha ugyan ezt még nem tették volna meg
Hallani sem akartak róla, hogy elhatárolódjanak. Azt írják nekem, hogy azért nem, mert nincs is kilenc csík a zászlón, csak nyolc. És nincs rajta a zászlón a nyilaskereszt. Az még hiányzik nekik ahhoz, hogy tudják, mit cselekszenek.
A magyar közéletet két politikus dominálja. Mi az ő felelősségük?
– Kísértetiesen ugyanaz a helyzet állt elő, mint 1989-ben vagy 1956 után. Szerintem Gyurcsány Ferenc, aki távolról sem vétkektől mentes személy, mégis tiszteletre méltó felelősségről, államférfihez méltó bátorságról tesz tanúbizonyságot, amikor nem mond le, nem hagyja cserben a magyar jogállami demokrácia torpedókkal alattomosan támadott hajóját. Ha volna még rajta kívül, önmagával és önmaga hazug múltjával és a magyar társadalom őszintétlen évtizedeivel szembenézni képes magyar politikus, legalább tíz, öt szocialista, meg öt jobboldali, keresztény konzervatív, akkor volna esélyünk, hogy társadalmi dialógus kezdődjön arról, mi az oka annak, hogy kettészakadt a társadalom. És hogy lehetne erőssé, egységessé tenni a hazát. Én azt javaslom a könyvemben, hogy a kibeszélősdiben ne 56-ig menjünk vissza, hanem 44-ig. A német megszállás óta olyan változatos irányból támadó szörnyűségek történtek ebben az országban, minden társadalmi réteg oly mértékű igazságtalanságot szenvedett, akár szegény volt, akár gazdag, akár proletár, akár arisztokrata, akár zsidó, akár keresztény, hogy ennek a katasztrófahalmaznak az egyetlen megfelelő gyógymódja nem az egymás ellen acsarkodás volna, hanem a vallomás. Minden oldalon.
És mit tehet a jobboldal?
– Orbán tudatosan próbálta meglovagolni a kádárista hangütést az utolsó parlamenti választások előtt. Az öltözködésével, ízesnek szánt közmondásaival „kádárkodott”. De ő maga is a kádárizmus gyermeke. Ebben az országban hazudni, elárulni elveinket, a hitünket a túlélés vagy a siker reményében, amíg a kádárizmus etikai örökségével le nem számolunk, többé-kevésbé sikeres politikai stratégia. Azon csodálkozom, hogy a jobboldalon nem gondolkodik el senki, hogy egyebek közt azért sikertelen a harcuk – mert végső soron nyolcadik éve az, Orbán vezetésével kudarc kudarc hátán éri őket –, mert a főnök csak Kádár manírjait cseni el, a politikai taktikáját, ami a lényegesebb volt, nem is érti. Ha a Fidesz észnél lenne, villámgyorsan kibékülne a társadalommal. Megpróbálnának olyan zászlókat használni, amely alá bárki odaállhat. Az övék a nyilasok zászlóival semmi esetre nem keveredhetne, ha a pártjuknak Európában legitimitást óhajtanának teremteni. De ők képtelenek erre a fordulatra még. Ennek valószínűleg Orbán az oka, vagy inkább a fordulat legfőbb akadálya. Ő viszont, úgy tűnik, már nem ura önmagának. Hadd tegyem hozzá: ez tragédia, és nem a baloldal szűnni képtelen ujjongására méltó tény. Tragédia egy nemzet számára, de Orbán Viktor családja számára is az. És a Fidesz számára is. Nem szabadna tovább fűrészelni az ágat, amelyen egy egész ország ücsörög. És örülni annak, hogy mások fűrészelik, még kevésbé etikus
Meddig mélyülhet az erkölcsi válság Magyarországon?
– Az, amiben benne vagyunk, logikusan a kádárizmussal való szakításunk hiányából következik. Az a tény is nagyon szomorú, hogy az MSZP, illetve a baloldal mögé felálló emberek semmilyen követelményt nem fogalmaznak meg a vezetőikkel kapcsolatban. Nem alaptalanul, de nem épp tartásos módon, ebben a kettészakított országban annyira rettegnek attól, hogy a másik párt hatalomra jut, vagy hatalmon marad, hogy gyakorlatilag nincs semmiféle etikai követelmény a vezetőkkel szemben, egyik oldalon sem. Mi volt Kádár János politikájának a legnagyobb vágya, ha nem ez? Az erkölcsi nulla legyen a kiindulás a politikailag aktív tömegek számára. Na, most itt vagyunk.
Kiút nincs?
– Ha a politikában megjelenik azoknak a politikusoknak a csapata, úgy a baloldalon, mint a jobboldalon, akik készek szembenézni a kádárizmussal, az a generáció hozhatja meg sokat szenvedett választóiknak a társadalmi békét és a szemben álló fél nézeteivel szemben jogállami demokráciában kötelező, udvarias toleranciát. Ameddig e nemzedékváltásra nem kerül sor, attól tartok, egyre mélyebb bugyrokba süllyed hazánk. De Hölderlin – és a Biblia is, más szavakkal – azt mondja: „Ahol nő a veszély, ott közeleg a Megmentő.”
2006. 11. 24. (X/47)
