Az "ugrás a semmibe" előtti percek szorongását mutatják a nemzetközi felmérések, melyek szerint a csatlakozás hallatán egyszerre reményteliek és aggodalmasak a tíz csatlakozó ország polgárai. Örülnek az új jogosultságoknak: a könnyebb utazási, tanulási, munkavállalási lehetőségeknek, ugyanakkor félnek az áremelkedéstől, a munkahelyek bizonytalanná válásától és az ismeretlentől. Lapunk által megkérdezett szakértők szerint alaptalanok a félelmek: nem lesz földindulásszer? változás május 2-ától, a csatlakozással összefüggésben nem emelkednek automatikusan az árak, nem válnak bizonytalanokká a munkahelyek. Nem lesz váratlan piacnyitás, mert a piac már évek óta nyitva van. Gottfried Péter az előnyök között emelte ki, hogy részévé válunk
a közösségi politikának, és a magyar GDP négy százalékának megfelelő uniós forrás érkezhet az országba, ami révén – a számítások szerint – körülbelül évi plusz egy százalékkal nőhet a gazdaságunk. Kiemelte, az EU vezetői szemében már nem egy vagyunk a legkisebb országok közül, hanem egy közepes méret? partnert látnak bennünk, aki ragaszkodik a hatékony és gyors döntéshozatalhoz, illetve a tagok közötti esélyegyenlőséghez. Tagországként végre a megfelelő plénum előtt elmondhatjuk, hogy mi milyen uniót szeretnénk.
El az ábrándoktól
A fokozott várakozásokkal ellentétben nem várható az életszínvonal gyors felzárkózása az uniós átlaghoz. Ehhez hosszú idő és sok munka szükséges. A kiinduló állapot mindenesetre a következő: ma egy magyar dolgozó harmadannyi fizetést kap, mint egy uniós kollégája, miközben 8-10 órával többet dolgozik, s ez a hátrány nem faragható le varázsütésre. Szakemberek szerint a bérek felzárkózása csak a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan és annak arányában képzelhető el, ami több évtizedet is igénybe vehet. Az osztrák gazdaságkutató intézet, a Wifo legfrissebb tanulmánya szerint ötven év szükséges ahhoz, hogy a most csatlakozók elérhessék az EU-s átlag felének megfelelő életszínvonalat. Ezt a megállapítást a brit
Economist Intelligence Unit is alátámasztja. Felhívják a figyelmet arra, hogy a korábban csatlakozott államok is lépésről lépésre tudtak és tudnak csak közelíteni a legfejlettebbek szintjéhez. Spanyolországban az átlagkereset 1986-ban az EU átlagának csupán 75 százalékát tette ki, és 2002-re is "csak" 10 százalékkal tudott javítani. Portugália látványosabban fejlődött – igaz nagyobb hátránnyal indult –, az 1986-os 57 százalékról 2002-re 72 százalékra jött fel. Meg kell jegyezni, hogy nem automatikus a gyors felzárkózás: Írországban először tizenhat év után vált érzékelhetővé az életszínvonal emelkedése. A felzárkózás tehát nem automatikus, és nem is törvényszerű. Erre Görögország az eklatáns példa: a görög bérek a csatlakozáskor az unió átlagának 72 százalékának megfelelő szinten voltak, de 2002-re 67 százalékra csökkentek.
El kell mondani, hogy az Európai Unió történetében eddig még soha nem volt olyan széles szakadék a tagországok között, mint májustól a 25 tagország 450 millió lakosa között. A svájci UBS bank által készített az életszínvonalbeli különbségek bemutatását szolgáló úgynevezett Big Mac-index szerint egy ír lakos 25 percet dolgozik egy Big Macért, egy kelet-európai polgár viszont 40-60 percet. A tíz csatlakozó országok között is nagyok a fizetésbeli különbségek. Egy kelet-európai jellemzően 500 eurónál kevesebbet visz haza. Észtországban az átlagos jövedelem kevesebb, mint 300 euró, nálunk bruttó 480, nettó 305 eurónak megfelelő összeg kerül a borítékba, Szlovákiában viszont csak 225 euró. (Elgondolkodtató, hogy a francia statisztikai hivatal szerint, ha valaki 580 eurónál kevesebb jövedelemmel rendelkezik, az a szegénységi küszöb alatt él!)
2004. 04. 29. (VIII/18)
