Amerikai katonák a Köztársasági Gárda főhadiszállásán. Fekete lyuk Irakban
George W. Bush is teljesen tudatában van mindezeknek, bár annak is, hogy a jövő évi elnökválasztás minden bizonnyal főként belpolitikai teljesítményén fog múlni. A terror ellen folytatott háborújában pedig feltétlen sikerként kell elkönyvelni, hogy az Egyesült Államok területén szeptember 11. óta nem volt újabb terrortámadás. Igaz viszont, hogy világszerte számos áldozatot szedtek a véres merényletek ebben az évben is. Beszédes nevet választott az amerikai vezetés az újabb, háborút idéző megmozdulásához: a Vaskalapács hadművelet főként Bagdadra és az elűzött diktátor szülővárosára, Tikritre koncentrál.
Az amerikai hadvezetés szerint a mintegy ötezer ellenséges gerilla nem lehet sikeres az országot megszálló százharmincezer amerikai és huszonötezer más külföldi katonával, illetve az újjászervezés alatt álló iraki biztonsági erőkkel szemben, főként, ha az eddiginél keményebb csapásokat mérnek az egyre nagyobb szervezettséggel támadó ellenállókra. A merényletek hátterében valószínűleg a régi rezsim emberei állnak, esetleg maga Szaddám. A Newsweek értesülései szerint az Anszar Al-Iszlam nev? kurd csoport – amelynek kiképzőtáborait ugyan az amerikaiak megsemmisítették, és tagjai Iránba menekültek – az első számú gyanúsítottja a Jordán Nagykövetség és az ENSZ-központ bombázásának. Ugyanakkor szunnita arabok – mint a Mohamed Második Hadserege elnevezés? szervezet – vállalták a felelősséget egyes, amerikaiak ellen intézett támadásokért. A CIA szerint ezek általában kisebb, elszigetelt, nagyrészt koordinálatlan csoportok.
Az amerikai sietséget jelzi, hogy sürgetik az iraki átmeneti kormány jövő júniusi megalakítását. Az iraki ideiglenes kormányzótanácsnak december 15-éig kell előterjesztenie a hatalomátadás menetrendjét az ENSZ-ben.
Bush elnöknek nincs könny? dolga, amikor egyre több amerikai katona érkezik haza koporsókban. Az elnök népszerűsége kilencven százalékról ötven körülire esett vissza, bár szeptemberben úgy tűnt, megfordul a folyamat, és ismét népszerűbb lesz.
Amerikai konzervatív körök szerint a közvélemény azért is áll negatívabban az iraki misszióhoz, mivel a média java része csak a hibákra koncentrál, és gyakorlatilag nem tudósít az elért sikerekről. Tény viszont, hogy az iraki változásokat vizsgáló politikusok pártállástól függetlenül imponáló eredményekről számolnak be: az ország nagy részét kevesebb mint fél év alatt sikerült stabilizálni, felállt a kormányzótanács és számos választott önkormányzat, előkészületben van az alkotmány, alakul az új iraki hadsereg és polgári védelmi erő. Újjáépülnek az iskolák, kórházak és az infrastruktúra. A közvélemény-kutatások szerint az irakiak nagy része úgy érzi, jobban él, mint Huszein alatt, s szeretné, ha az amerikaiak maradnának Irakban. Valószínűleg sok minden attól függ, hogy az Egyesült Államok az Irakba irányzott dollármilliárdokat végül segély, vagy kölcsön formájában indítja-e útjára.
Sokak szerint aggodalomra adhat okot a merényletek utáni amerikai sietség, hogy minél hamarabb az irakiak kezébe adják át a hatalmat, mivel egyelőre senki nem tudja, hogyan lehetne betölteni a Baath párt bukása után keletkezett politikai vákuumot. Amennyiben az amerikaiak hirtelen feladják az iraki újjáépítés iránti elkötelezettségüket, légüres tér marad a hatalomban, amelybe benyomulhatnak a baathisták, az al-Kaida és más terrorszervezetek tagjai. Nem elképzelhetetlen még az sem, hogy a három nagy vallási-etnikai csoport, a szunniták, a síiták és a kurdok között polgárháború tör ki. Ha az amerikaiak idő előtt távoznak, újabb terrorista kiképzőtereppé válhat Irak, mint amilyen Afganisztán volt szeptember 11. előtt. Pontosan tudják ezt a véres merényletek kiagyalói is, s tisztában vannak azzal is: minél aktívabbak, annál valószín?bb, hogy a (nemzetközi) közvélemény nyomására eltávoznak a megszálló csapatok Irakból. Dél-Koreát és Japánt máris sikerült megingatniuk: a két délkelet-ázsiai hatalom egyelőre nem küld csapatokat Irakba az erőteljes amerikai kérések ellenére sem.
Amennyiben az Egyesült Államok és szövetségesei elhatározzák, hogy küldetésüket végigviszik, akkor fontos, hogy továbbra is képezzenek iraki biztonsági embereket. A koalíciónak meg kell akadályoznia, hogy a külföldi – például szíriai – dzsihádisták becsordogáljanak az országba. Ellenőrzés alá kellene vonni Szaddám számtalan megmaradt fegyverraktárát is, hogy ne kerüljenek fegyverek ellenséges kézbe.
Számos szakértő szerint a több mint százötvenezer katona elegendő a feladatok megoldására, az égető probléma inkább az, hogy az irakiak közül nincs kire támaszkodni. Nincs használható titkosszolgálat, amely segítene felkutatni a baathista és iszlám terroristákat. Washington valószínűleg hibát követett el, amikor az iraki ellenzékiek bevonása nélkül oszlatta fel a biztonsági szervezeteket.
Sokan várják, hogy elkészüljön az új iraki alkotmány, amely az iraki demokrácia sarokköve lehetne. Egyre több jel mutat viszont arra, hogy Irak hivatalosan is iszlám köztársaság lesz, legalábbis gyakorlatilag semmi esély nem mutatkozik arra, hogy szekuláris állam lehetne az országból. Előbbi esetben nem sok jó vár a nagy számú nem muszlim hívő irakira. Egyelőre nem világos tehát, hogy biztosítva lesz-e a törvény előtti egyenlőség minden iraki polgár számára, nemtől, vallástól, nyelvtől és etnikumtól függetlenül.
Ahhoz, hogy az iraki helyzet stabilizálódjon, az ENSZ-nek is jelentősen változtatnia kellene hozzáállásán, amely jelenleg inkább egy újabb arab önkényállam megteremtését tartaná elfogadhatónak, mintsem egy szabad és nyitott ország kialakítását. A terroristák jelenleg elismerten legnagyobb ellenségüknek tartják a demokráciát. Némi optimizmusra adhat okot viszont az amerikaiak számára, hogy az irakiak három olyan dologgal rendelkeznek, amelyek nincsenek meg a többi fejlődő országban: sok a jól képzett ember, megvan a vállalkozói szellem, s Irak a világ második legnagyobb olajkészlettel rendelkező országa.
Az amerikai katonák pedig – ahogyan azt a konzervatív TownHall internetes portálján keresztül üzenik – továbbra sem akarnak hazatérni feladatuk elvégzése nélkül, hiszen egész életükben pontosan azért képezték őket, amiért most Irakban vannak.
2003. 11. 21. (VII/47)
