Egyházi szertartás a Bazilikában. A képernyőn Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke Fotó: Archív
Azt, hogy nincsen ennyi fölösleg az államkasszában, világosan mutatják a közelmúlt olyan eseményei, mint a tűzoltók veszélyességi pótlék igényének elutasítása, vagy azoknak a súlyos égési sérüléseket szenvedett gyermekeknek a kálváriája, akiket megfelelő gyógyeszközök hiányában több kórház sem volt képes befogadni. (Jellemző, hogy a tűzoltók által követelt pótlék évente 300 millió forintba kerülne, a lelkészek tervezett fizetéskiegészítése ennek több mint négyszeresébe, 1300 millió forintba fog kerülni.)
Normális költségvetési politika esetén az állam elsősorban az élet, az egészség, a tulajdon, a közbiztonság védelmét szolgáló hagyományos állami feladatok megfelelő ellátását törekszik biztosítani, a civil szféra intézményeinek működtetését pedig a civilekre hagyja.
Szereptévesztésben van az olyan kormány, amelyik a felújított templomok számával dicsekszik, miközben az egészségügyi ellátás intézményrendszere rothad. Amíg a "profi" jelzőt a bűnözőkhöz és nem a rendőrökhöz társítják, senkinek sem lehet az élete, a tulajdona biztonságban.
Annak ellenére, hogy lenne tehát a kormányzatnak éppen elég evilági feladata is, amire jelenleg a költségvetés összes pénze sem lenne elég, a Fidesz-kormányzás parttalanná változtatta az egyház-finanszírozást. Az előző, 1994–1998 közti kormányzás egyházpolitikájának egyik célja az önfenntartó egyházmodellre elvezető út kijelölése volt. Ennek égisze alatt született meg a személyi jövedelemadó egy százaléka fölötti szabad rendelkezés. Az ehhez kapcsolódó – most állandó jellegűvé változtatott – kiegészítő támogatás eredetileg csak átmeneti időre volt tervezve. A Fidesz-ciklus sorozatos törvénymódosításainak eredményeként viszont a mai egyházfinanszírozási rendszer végletesen eltávolodott az önfenntartás céljától. Fő jellemvonása, hogy a történelmi egyházak mindent megkapnak az államkasszából, amit csak kérnek, még ha a pénzeket máshonnét kell is elvonni. Egyházi talpra állás helyett a költségvetésre egyre nagyobb egyházi tehertétel nehezedik. A történelmi egyházi szféra szinte államhatalmi ággá nőtte ki magát, papjaik, lelkészeik szinte állami emberekké váltak. Az általuk kapott állami, önkormányzati támogatások éves összege már a teljes magyar bírói karra eső költségvetési támogatással vetekszik. A büntető törvénykönyv jelenleg folyó módosítása pedig közfeladatot ellátó személyeknek járó védelemben részesíti a lelkészeket és a papokat. (Többek szerint mai informális hatalmuk az egykori párttitkárokéval vetekszik, a pártállam helyett klerikális állam van kialakulóban.)
Még – az egyébként nem létező – állami pénzbőség esetén is figyelemmel kellene lenni arra a tényre, hogy a magyar alkotmány szerint hazánkban az egyháznak az államtól elválasztva kellene működnie. Ebből fakad, hogy az egyházakat a szolgálatukat igénybe vevő híveiknek kellene fenntartaniuk, nem pedig az adóforintokat a polgárok zsebéből begyűjtő államnak. Ez mélyen bibliai elv is: "adjátok meg, ami a császáré, a császárnak, és ami az Istené, az Istennek" – mondta Jézus (aki sosem fordult Pilátushoz támogatásért, sőt az apostolok sem állampénzen terjesztették el az evangéliumot). Balog Zoltán református lelkész, a miniszterelnök egyházpolitikai főtanácsadója éppen ezért fordítva ül azon a bizonyos lovon, amikor a történelmi felekezeteknek nyújtott állami mankókat azzal indokolja, hogy "Európában azok az országok vannak kisebbségben, ahol az állam nem járul hozzá a lelkipásztorok fizetéséhez". Ennek oka ugyanis az, hogy velünk ellentétben az európai országok többségében nincsen szétválasztva az állam és az egyház, hanem fennmaradt köztük egy feudális szimbiózis. Ennek következtében a papokat mintegy állami alkalmazottaknak tekintik. Valójában a klérusnak és a kormánynak az állam és az egyház elválasztásával, így a hatályos magyar alkotmánnyal, a polgári állameszmével gyűlt meg a bajuk.
Az állami egyházfenntartás nemcsak a polgári állam lényegétől idegen, hanem az adófizetőkkel szemben is igazságtalan: olyan vallásfelekezethez irányítja az adójukat, amelyet egyébként nem támogatnának. Virginia állam 1786-os törvénye a vallásszabadságról ezt egyszerűen úgy fejezte ki, hogy "egy embert pénz adományozására kényszeríteni olyan vélemények terjesztésének támogatására, melyekben ő nem hisz – bűnös és zsarnoki".
Nem kell azonban feltétlenül Amerikába menni példáért, hiszen ezen igazság talaján fogant 1647-ben a reformáció Magyarországán az a törvénycikk is, amelyben az akkori országgyűlés kimondta, hogy a jövőben a protestánsok nem kötelesek semmiféle pénzt fizetni a római katolikus egyháznak, hanem minden felekezetet a saját hívei tartsanak el. Az önfenntartó egyházmodell korabeli bevezetésének rövid időn belül az lett az eredménye, hogy a római egyház alsópapságának jelentős része elvesztette megélhetését. A Habsburg császár, III. Ferdinánd ezt nem tűrte. Elejét véve annak, hogy "a papok a szükségeseket nélkülözve és önfenntartásuktól megfosztva híveiket elhagyni, máshová költözni és plébániáikat elhagyva az eretnekeknek átengedni kényszerüljenek azokat", alapítványt hozott létre, melynek rendszeres pénzügyi feltöltésére a magyar kamarát kötelezte Magyarország jövedeleméből. A papság állami eltartásának biztosítása a Fidesz-kormány valláspolitikájával rokon, hamisítatlan ellenreformációs intézkedés volt tehát.
Az ellenreformációs motívum most is nyilvánvaló. Az egyházak eddigi pénzügyi forrásainak a történelmi egyházak javára történő átcsoportosításával és a történelmi egyházak támogatási jogcímeinek bővítésével a kormányzat az újabb kelet? vallási közösségek térnyerése elől igyekszik elszívni a levegőt. Vélhetően sikertelenül, mert az utóbbiak eddig sem az állam bukszájára támaszkodva tettek szert a klérust és a politikai támogatóit aggasztó népszerűségre.
Egyes felekezetek állami lélegeztetése ma is a hiányzó társadalmi igényt hivatott pótolni. Vajon milyen érdek fűződik ahhoz, hogy éppen vallásügyi területen ne érvényesüljön a tényleges társadalmi igény? Mi magyarázza azt a szédítő politikai cselsorozatot, amivel az egykori, az Antall-kormány oktatási miniszterétől, Andrásfalvy Bertalantól az állam világnézeti semlegességét számonkérő Fidesz mára eljutott a történelmi egyházi klérus érdekeinek kritikátlan kiszolgálásáig? Ismét aktuálisak a híres amerikai alkotmányozó, James Madison egykori szavai:
"Azok az uralkodók, akik a köz szabadságát kívánták felszámolni, az államegyházi klérusban alkalmas segítőkre találhattak. Egy igazságos kormányzatnak, melyet azért hoztak létre, hogy megvédje a szabadságot, nincs rájuk szüksége. Egy ilyen kormányzat fennmaradását az segíti elő legjobban, ha minden polgárát ugyanolyan oltalomban részesíti vallása gyakorlásában, mellyel személyét és tulajdonát is oltalmazza, nem sértve meg egyetlen felekezet egyenlő jogait sem és nem engedve meg egyetlen felekezetnek sem egy másik jogainak megsértését." (Beadvány és tiltakozás az egyházi adók ellen, 1785.)
2001. 11. 16. (V/46)
