Elhúzódó szorongás

Emil Constantinescu leköszönő román államfő. A választás napján kék tintával öntötték le Fotó: Reuters

A november 26-i első forduló után Romániában érezhetően eluralkodott egyfajta elképedt félelem, körülbelül úgy, ahogy egy gyerek megszeppen, amikor bajt csinál. Mármost a gyerek sem feltétlenül tudja, hogy igazából mit követett el, leginkább a felnőttek haragjából következtet a bajra: Románia számára sem maga a választási eredmény volt ijesztő, hanem az az egyöntet? elutasítás, ahogy a külvilág fogadta Corneliu Vadim Tudor és a Nagy-Románia Párt elképesztő előretörését. Amint ez a teljes és egyértelm? rosszallás eljutott Bukarestbe, azonnal beindult az ellenakció, egy ellenkampány formájában.

Aki Romániában figyeli az eseményeket, pontosan tudja, hogy itt sokszor választásoktól függetlenül is kampányok formájában működik a politika, sőt, maga a közélet: kampány indult a NATO-tagságért éppúgy, mint a doppingolt tornászlány olimpiai aranyáért, az árvízkárosultak megsegítéséért éppúgy, mint a magyar egyetem, vagy a nem annyira szépen megírt történelemtankönyvek ellen. Most a választási kampányon belül indult külön kampány Európáért, a demokráciáért és a szélsőségek, pontosabban a szélsőséges jelölt ellen. Corneliu Vadim Tudor az ünnepelt hős, a vagány, nagyszájú népi figura szerepéből alig két nap alatt a nemzeti közellenség szerepében találta magát, és noha ez tulajdonképpen fekszik az alkatának, hiszen az ütközés, a konfliktus, a hangerőre alapozott vita az igazi eleme, fel kellett ismernie már a kéthetes köztes időszak elején, hogy esélyei radikálisan csökkentek. Vadimot saját harcmodorával vették tűz alá: irgalmatlan kampányt indítottak ellene, a régi idők hevületével és a modern idők követelményei szerint.

A kampány mai kitüntetett szerepe Romániában feltehetően a kommunista idők nagy országos mozgalmaira vezethető vissza, amikor még propagandabrigádok is járták az országot egy-egy nemes cél, például az éhezéssel egyenlő "modern táplálkozási mozgalom" elterjedése ügyében. (Nem véletlen, hogy épp ezt idézem: a mozgalom akkori atyja most került a parlamentbe Vadim pártja színeiben.) Nos, ezeknek a kampányoknak nemcsak az egész társadalmat átfogó lendülete maradt meg a mostani társadalomban, hanem az az ugyancsak lényeges jellemző is, hogy nem szabad kimaradni belőle, mert aki kimarad, az egyben a kampány célpontjává válik. Így aztán a kampányokban igazán edzett Vadim Tudornak azt kellett tapasztalnia, hogy nemcsak az értelmiség, és nemcsak az általa legyőzött pártok, no meg maguk Iliescuék kezdték kiabálni kórusban, hogy "állítsátok meg Arturo Vadimot", hanem például olyan pártok is, amelyek amúgy szinte minden fontos dologban egyetértenek vele. A szélsőség ellen lépett fel az a Nemzeti Szövetség, amelynek egyik pártja a Vatrából kinőtt Egységpárt – ne felejtsük el, ennek hosszú időn keresztül Vadim mostani alvezére, Funar volt az elnöke; a szövetség másik részese pedig a belső titkosszolgálat egykori nagyhatalmú főnökének, Virgil Magureanunak a pártja. És bizony itt is bőven vannak kapcsolódási pontok, hiszen Vadim Tudor mindig is nagyon szívesen büszkélkedett valószínűleg valóban létező remek titkosszolgálati kapcsolataival. És lám, az egykori szekus partnerek is most Vadim ellen fordultak.

És ez még csak a szorosan vett pártpolitikai szféra meglepő reagálása volt. De Vadim elleni fellépésre szólított fel az a diákszövetség is, amelynek tagjai, vagy legalábbis maguk a diákok, az első fordulóban még igen nagy számban voksoltak a Nagy-Románia Pártra és elnökére. Az egyik elképesztő történet például úgy szól, hogy néhány egyetemi hallgató, aki nagy nehezen megszerezte az ösztöndíjához az amerikai vízumot, kifejezetten jókat röhögve jelentette be, hogy ők voksolnak a diktatúrára, aztán lelécelnek a szabad világba. Más fiatalok pedig tévékamerák előtt is bevallották, mit bevallották: derűsen eldicsekedték: jó hecc volt Vadimra szavazni, különben is tetszett nekik a határozottsága, az agresszivitása, a szélsőségessége, és hogy megmondta a magáét a magyaroknak. Most, úgy látszik, a heccből szavazók is elkezdték kapiskálni, hogy azért egy ország életében egy szavazásnak, és az ő voksaiknak is valamivel komolyabb lehet a szerepe. A gyerekek is észrevették, hogy ez nem játék.

De még ennél is sokkal meglepőbb lehetett, hogy ugyan nevek és pártok emlegetése nélkül, de a szélsőséges nacionalizmus ellen állt ki az úgynevezett tábornokok pártja, tehát az a nyugállományú és aktív főtisztekből álló furcsa szervezet, amely a választások előtt néhány héttel alaposan megijesztette Romániát a katonai diktatúra fenyegetésével. A következő igazán furcsa mozzanat az volt, amikor a Zsil-völgye bányász-szakszervezetei, amelyek szűk két évvel ezelőtt még Vadim Tudor és pártja teljes támogatása mellett meneteltek Bukarest felé, és akiknek vezére, Miron Cozma szintén bekerült a Nagy-Románia Párt vezetésébe, Iliescuékkal állapodtak meg a támogatásról és a bányavidék sorsáról zajló további tárgyalásokról. Pedig azokban a 99-es rémületes napokban Vadim épp az új bányászjárásra alapozva tervezte a maga hatalomátvételét.

Ami pedig feltehetően az igazi kegyelemdöfés volt Vadimék számára: a szélsőségesség elleni voksolásra szólított fel maga a mindenható román ortodox egyház. Ennek a közleménynek a hallatán érthette meg igazán a pártvezér, hogy félre kell tennie elnöki ambícióit, hiszen a felmérések szerint Románia lakossága elsősorban az egyházban bízik, elsősorban az ortodoxiát tartja életében meghatározónak és mérvadónak, és csak ezután következik az olyan intézmények sora mint a hadsereg, a titkosszolgálatok, majd valahol a lista vége felé a parlament a maga pártjaival. Vadim egyébként vallási értelemben kettős játékot űzött, hiszen mint baptista lelkészcsaládból származó román politikus köszöntötte George Bush elnökjelöltet, miközben minden hazai fórumon természetesen ortodoxnak vallotta magát. Ez pedig pontosan beleillett abba az általános kettős játékba, amelynek lényege az volt, hogy Vadim Tudor a maga radikálisan Európa- és integrációellenes programjával együtt közben azt is megpróbálta elhitetni, hogy őt a nemzetközi közösség nemcsak hogy nem tartja veszélyesnek, de nagyon is elfogadja, tiszteli és becsüli, tehát a román szavazónak sem kell attól félnie, hogy megválasztásával elszigeteli a Nyugattól az országot. Egyébként ez volt az egyetlen igazi ütközőpont, ahol Vadim megpróbálta felvenni a harcot a rázúduló kampánnyal, és amelynek kapcsán kilépett vetélytársa szimpla szidalmazásából. De a jelek szerint nem túl nagy sikerrel: a kéthetes szóáradat végeztével végül is feleannyi szavazatot kapott, mint Ion Iliescu.

És épp itt rejlik a jelenlegi szorongás gyökere. Ha ugyanis jobban megnézzük a dolgokat, Vadim tulajdonképpen nem is szenvedett igazán akkora vereséget, mint amennyit a százalékarányok mutatnak, nem vesztett túl sok szavazatot. Akik két héttel azelőtt, azok többnyire most is rá szavaztak. Nem az ő támogatottsága csökkent, hanem Iliescué nőtt meg drámai módon, hiszen Vadimon kívül szinte az összes többi elnökjelölt szavazótábora, részben vagy teljes egészében, Iliescu mellett, vagyis inkább Vadim ellen voksolt a második fordulóban. Viszont egyáltalán nem változott az a nagyon is veszélyes alaphelyzet, hogy minden harmadik romániai szavazópolgár egy immár jóval tudatosabb opció szerint adta ismét arra az elnökjelöltre voksát, akiről pedig egy heves kampány is állandóan azt sulykolta, hogy mennyire szélsőséges, sovén-nacionalista, xenofób, antiszemita, magyarellenes, rasszista, kisebbség- és Amerika-gyűlölő, etatista-totalitárius.

És azt sem lehet elfelejteni, hogy Románia sorsát valójában sokkal kevésbé határozza meg az elnök személye és pártállása, viszont sokkal inkább döntő a parlamenti erőviszonyok alakulása, és hogy ennek fényében mekkora az aktuális kormány mozgástere. Nos, a csupán az elnöki posztról szóló második szavazás semmit sem változtatott azon a tényen, hogy Románia második legerősebb politikai formációja az a Nagy-Románia Párt, amelyről a mostani kampány révén mindenki megtudhatta, ha még nem tudta volna Romániában, hogy mennyire szélsőséges, sovén-nacionalista, xenofób, antiszemita, magyarellenes, rasszista, kisebbség- és Amerika-gyűlölő, etatista-totalitárius.

A kampány lényege nemcsak az volt, hogy Európa számára ismét elfogadhatóvá tegyék Romániát, hanem hogy Iliescu és pártja elfoglalja olyannyira áhított helyét a politikai paletta centrumában, a dühödt szélsőségek között, a Románia nyugati támogatását továbbra is bíró nyugodt erőként. Ezért is volt fontos, hogy ebben a furcsa kettős kampányban Iliescu istenigazából szinte meg se szólaljon, hiszen így a diktatúra fenyegető árnyékában, de a szélsőségek elleni hangzavarban is ő volt a megtestesült normalitás. Azonban, még ha Európa jóindulata, legalábbis minimális támogatása valóban elérhető ezzel (hiszen nemcsak a román szavazóknak, Európának sem volt kiből válogatnia), ehhez a centrumszerephez Iliescunak egyelőre nincs meg a valóságos belső támogatottsága. A centrumpolitika lényege, hogy a parlamentben és a szavazók körében egyaránt széles és stabil legyen a bázis. Nos, ehhez képest, míg Iliescu 70 százalékos elnök – és nyilván csak Vadim ellenében szerezhetett ilyen magas arányt – pártja csak 40 százalékos párt a parlamentben. Ezekben a napokban dől el, hogy a Társadalmi Demokrácia Pártjának kisebbségi kormánya megkapja-e a parlamenti támogatást az úgynevezett demokratikus parlamenti erőktől – így nevezik magukat a liberálisok és a demokraták, és még kétséges, hogy ebbe a csoportba bele akarják-e foglalni az RMDSZ-t is. Viszont ennek a támogatásnak mindenképp bizonyos feltételei vannak, tehát nem ad elég szabadságot, lehetőséget a kisebbségi kormánynak minden döntésében.

Az erőviszonyok e furcsa alakulása láttán nem csoda, ha Iliescu már a választások második fordulója előtt bejelentette, hogy bizonyos ügyekben, bizonyos törvénytervezetek esetében mégiscsak számít a Nagy-Románia Párttal való együttműködésre. Tehát, amikor Iliescu már eléggé pontosan tudhatta, hogy meglesz a megválasztásához szükséges szavazatmenynyiség, már előre is merte jelezni, amitől a valóban Európa-párti románok és magyarok leginkább félnek, tehát hogy valamilyen formában visszatér a legveszélyesebb formáció, ami 1996 előtt már meghatározta az ország sorsát, és kilökte Romániát az integrációra esélyes országok sorából. Hogy egy ilyen típusú együttműködésnek most is megvan az esélye, abban sajnálatos mód már nem következményként, hanem okként szerepel az integrációs kudarc, hiszen már a választások első fordulója előtt kiderült, hogy Románia az uniós tagjelöltek listáján az utolsó helyre csúszott. Nincs tehát a következő kormányzatnak miért számolnia az európai elvárásokkal, ha az uniós tagságra úgyis csak évtizedek múltán van kilátás, tehát az aktuális politikai érdekek szerint nincs miért kizárni az együttműködést az Európa számára nemkívánatos szélsőségesektől.

Különben is a román nép már a választások első fordulójában elég egyértelműen döntött, hiszen ha csak a pártokra leadott voksok arányát tekintjük, a szavazópolgárok jóval több, mint fele, közel hatvan százaléka egyértelműen kijelentette, hogy nem kell az integrációs politika, nem kell a reform, nem kell a hiábavaló keserves küzdelem a feltételek teljesítéséért. Ez a romániai választások igazi üzenete, meg a tintával leöntött, megalázott leköszönő államfő a választások napján: nem pedig az az állítólagos tolerancia és megértés, kiállás a demokrácia és Európa mellett, amiről a Vadim nev? közellenség legyőzése után Iliescu beszélt.

Mozgósítottuk az erdélyieket