Ahmed Jaszin sejk, a Hamasz alapítója a jeruzsálemi robbantás híreit nézi otthonában.
Elégedett Fotó: Reuters
Izrael külföldi szövetségeseinek figyelmét jelenleg más problémák kötik le:
Amerikában végső szakaszába ért az elnökválasztási kampány. Washingtonban a következő
elnök januári beiktatásáig hatalmi vákuumhelyzet várható. Jóllehet támadás esetén
az Egyesült Államok szinte teljesen biztosan Izrael segítségére sietne, a
Clinton-adminisztráció csak óriási erőfeszítések árán lenne képes az erőszak
mielőbbi visszaszorításához szükséges diplomáciai intézkedések kivitelezésére.
Egyedül az európai országok maradnak – ők azonban nagymértékben függnek az arab
olajtól. Az olajpiac pedig meglehetősen ingatag: a 35 dolláros hordónkénti ár háromszor
magasabb, mint tavaly ilyenkor.
A mostani események igen sokat ártottak az Izraelről kialakult véleménynek. Izraelnek
el kell ismernie, hogy a palesztinok megnyerték a propagandaháborút. A palesztinok iránti
szimpátia jelentősen tompítaná a világ közvéleményének reakcióját, ha az arab
országok bejelentenék, hogy palesztin "testvéreik" védelmére kelnek.
Izrael belső állapotát a megosztott politikai helyzet, illetve az évtizedes
konfliktusok és ellentétek okozta lélektani erőtlenség jellemzi. A politikai életben
teljes a káosz: sokan előrehozott választásokban reménykednek. Ahogy a mostani északi
lázongások is jól mutatják, egymillió izraeli arab ég a gyűlölettől. A világi és
vallásos körök, illetve a jobb- és a baloldal közötti vita soha nem látott szakadékot
okozott a nemzetben. A megosztottságot arab szomszédaink gyengeségként értelmezhetik,
amely csak arra vár, hogy ők kiaknázhassák.
A legutóbbi izraeli akciók pedig csak tovább fokozták azt a vélekedést, hogy Izrael
sebezhetővé vált. A libanoni kivonulás, József sírjának elhagyása, illetve az üres
ultimátumok mind-mind erkölcsi és lélektani kimerültségről tanúskodnak.
Az izraeli hadsereg szárazföldi sorai ritkulnak: töméntelen katona védelmez egy
tucatnyi települést és utat. Más csapatokat a libanoni határ közelébe vontak, hogy
az északi településeket védjék a lehetséges Hezbollah-támadások ellen. Egy kairói
vagy damaszkuszi stratégának nagyon nehezére eshet ellenállni az Izrael jelenlegi
dilemmája kínálta csábításnak. A szövetségesek másra figyelnek, a társadalom
megosztott: a helyzet megérett a zsidó állam elleni támadásra.
Mint ahogy az 1973-as jóm kippúri háború is mutatta, ezek a támadások előre
megtervezettek, s részletesen kidolgozottak. A tervek egyik elemeként ügyes megtévesztéssel
azt a látszatot keltik, mintha Izrael teljes biztonságban érezhetné magát. Ahogy Haim
Herzog korábbi elnök az arab-izraeli háborúk történetéről írt könyvében rámutatott:
1973 közepén Egyiptom dezinformációs kampányba kezdett, hogy azt a látszatot keltse:
egyáltalán nincs felkészülve egy háborúra.
Elképzelhető, hogy a közelmúltban megrendezésre került kairói arab csúcs hasonló
megtévesztési kampány része. Jóllehet a csúcstalálkozó viszonylagosan egyhangú
lezárása meghazudtolni látszik ezt a lehetőséget, Hoszni Mubarak egyiptomi elnök
beszéde – amelyben arra célozgatott, hogy Egyiptom felkészületlen egy háborúhoz
– kísértetiesen hasonlít az 1973-as helyzethez. Egyiptom éveken keresztül dollármilliárdokat
költött hadserege modernizálására s amerikai technológiával történő felszerelésére,
így Mubarak kijelentése sokkal inkább ködösítésnek, semmint a valóság ábrázolásának
nevezhető.
Nem szabad szem elől téveszteni a helyzetben rejlő veszélyeket. Amennyiben az arab
országok váratlan támadást indítanának, Izraelnek készen kell állnia arra, hogy a
határokon hagyományos háborút vívjon, miközben a belső területeken gerillaakciókkal,
a városokban terrorhullámmal, illetve a pártoskodó izraeli arab lakosság felkelésével
kell leszámolnia. Jelenlegi erőnkhöz képest ez a feladat túl nagynak bizonyulhat. A
győzelem ára nagyon magas lehet. A veszély minimalizálásának egyetlen módja, ha jó
előre felkészülünk rá. Vezetőink feladata és kötelessége, hogy készen álljanak
erre az eshetőségre is, nehogy az 1973-as események megismétlődjenek.
© Jerusalem Post, 2000
2000. 11. 04. (IV/45)
