Modernizátorból feudális jelkép

István király szobra a budai várban. Kora globalistája volt

Útbaigazítást a történelmi István ad. Az első király vaskézzel számolta fel
Hunniát. Megingathatatlan modernizátor volt, nem fontolva haladó konzervatív. Nem
"szerves átmenetet" akart az Álmost nemző turulmadártól a keresztény Európáig,
nem akarta átmenteni a pogány magyarság értékeit, hanem olyan keményen igyekezett
szakítani a barbár múlttal, amennyire lehetséges volt. A két világháború között
rangos szerzők: Deér József, Ferdinándy Mihály igyekeztek megálmodni efféle
termékeny szintézist "pogány magyarság és keresztény magyarság között". Ez
azonban nem a tizedik-tizenegyedik század mindent felforgató átalakulását ragadta
meg, hanem a náci neopogányság és a Quadragesimo Anno (XI. Pius pápa adta ki
1931-ben, s eszméje egy olyan hivatásrendi állam megteremtése a puha diktatúra
eszközeivel, amely megoldásokat biztosít a társadalom szociális feszültségeinek
kioltására) között botorkáló Horthy-rendszert vetítette vissza az államalapítás
korába. István leverte a pogány törzsfők lázadását, templomba parancsolta a föld
pogány népét, és üldözte a fehér ló áldozását. Csak a tizenegyedik század
végére, Kálmán idejében szilárdult meg annyira a keresztény állam, hogy abba
lehetett hagyni a pogány szertartások üldözését. A nacionalista nagyzolás ugyan azt
állítja, hogy a honfoglaló magyarság már monoteista volt, a két háború közötti
időszak turanistái "turáni egyistenhitről" fantáziáltak. A valóságban az
ősmagyarok kultuszrendszere totemista természetvallás volt.

Arany János hiába kereste a Nibelung-énekhez hasonló magyar naiv eposzt, a magyarság
még nem állt a politeizmus szintjén, mint a görögök, rómaiak, kelták, germánok.
Ebből viszont kiváló királyaink előnyt is tudtak szerezni az ország javára. A
tizenegyedik században a német területen kemény krisztianizáló terror zajlott a
pogány kultusz maradványai ellen. A sámánok utódait strigáknak nevezték,
boszorkányokként kezelték őket. A strigákról jelentette ki Könyves Kálmán, hogy
nincsenek, ezzel lényegében azt juttatta kifejezésre, hogy nem akar bekapcsolódni a
német területen dúló erőszakos krisztianizálásba. László meg tudta védeni az
országot az első keresztes hadjárat rombolásától, és folytatva István
külpolitikai vonalát, a pápai hatalommal ellensúlyozta a német császár hódító
törekvéseit, s közben ésszer? mértékűre tudta korlátozni az egyház világi
hatalmát.

István, amikor az államszervezetet és az egyházi szervezetet az itt már megtelepült,
földművelő és keresztény szláv népektől vette át, lényegében Pannónia
örökségét folytatta Hunnia örökségével szemben. Az államszervezetben olyan fontos
intézmények nevei szláv jövevényszavak, mint a király, az ispán, a megye és a
mezsgye (mindkettő a mezsdu szóból), a paraszt, a robot és a munka. Az egyházi
életbe olyan kulcsszavak kerültek a szlávból, mint a pap, a barát, a malaszt
(kegyelem – a miloszty szláv szóból), a pokol (peklo). Ez a közös történelmi
múlt Istvánnak az az öröksége, amelyre sokkal inkább fel lehetne építeni a tartós
történelmi megbékélést, mint arra az unalomig hangoztatott passzusra az Intelmekből,
amellyel el szeretnénk felejtetni 1944-et.

István, sőt már Géza kiépítettek egy fontos "távol-nyugati" kapcsolatrendszert
is. Az összeomlott Nyugatrómai Birodalomnak egyik legerősebb romanizált, tehát
civilizált provinciája Britannia volt. Britanniából kisugárzott a fiatal keresztény
civilizáció a skót és ír területekre, Lear király archaikus világába. A világi
hatalom elől a "frontier"-re emigrálva itt épült ki a nyugati kereszténység
kolostorhálózata, a hittudomány alkotó műhelyeinek világa. Skóciából és
Írföldről tömegesen jöttek a szerzetesek a kontinensre "civilizálni". A
barbárságból még éppen csak kilábaló német császári tartományokhoz képest ez a
nyugati terület "szabad föld" volt, a modernizáció bázisterülete. A pápák is
ezekre a kolostorokra támaszkodtak a német császárokkal és a frank királyokkal
szemben. Ezzel a világgal már Géza fontos kapcsolatrendszert épített ki.

Magyarország akkori nemzetközi pozícióját jó fénybe állítja, hogy egy britanniai
trónkövetelő, Edward Ironside hazánkba emigrált. A hagyomány szerint Ágotát,
István testvérét vette feleségül, s gyermekük, Margit sok hányattatás után a
középkori skót állam megszervezőjének, III. Malcolmnak lett a felesége. Margit
fontos egyházszervezői tevékenységet végzett, és szentté avatták. István
beépítette az országot ebbe a kapcsolatrendszerbe. Kis túlzással azt mondhatjuk:
"kora glo-balistája" volt.

István tudatosan a keresztény civilizáció nyugati feléhez kapcsolta az országot.
Hazánk nemzeti öntudatához 1945 óta hozzátartozik nyugati voltunk tudata. A
jobboldali pártok tíz éve hangsúlyozzák, hogy hazánk ezer éve nem a bizánci
kultúrkörhöz tartozik, hanem a "fényes" Nyugathoz. Ezt tudva bizarr jelenség,
hogy a harmadik magyar köztársaság második elnöke diadalmámorban jelenti be, hogy a
konstantinápolyi pátriárka István királyunkat a keleti egyház szentjeinek sorába
emelte. Első királyunk most már mindkét égtájbeli kereszténységnek a szentje.
Magasztos dolog ez, csak ne esne éppen egybe azzal, hogy a moszkvai pátriárka a keleti
egyház szentjei közé emeli II. Miklós cárt. Hazafiságom berzenkedik az ellen, hogy
nagy királyunk ilyen rossz társaságba keveredik. Meg az ellen is, hogy egy aprócska
egyházpolitikai siker elég hozzá, hogy jobboldalunk rögtön rehabilitálja az eleddig
agyoncsepült Bizáncot. A NATO-felvétellel nagy nehezen elértük, hogy végre tényleg
nyugati ország lettünk. Most újra komp-ország vagyunk, és még hozsannázzunk is
hozzá?

István a Nyugat politikai közösségéhez kapcsolta az országot. Lezajlott legnagyobb
modernizációs fordulatunk. Barbár népből civilizált ország lakói lettünk. A
civilizáció élenjáró szintjére nem jutottunk, ehhez túlságosan rajtunk ült Hunnia
öröksége. Mégis: Magyarországon voltak céhek és volt rendiség, majd lett
reneszánsz és reformáció. A magyar fejlődés Mohács után kanyarodott le a nyugati
fejlődés útjáról. Olyan fejleményekről van szó, amelyeknek része az Istvántól
elválaszthatatlan Szent Korona-tan. A korona-mítosz mai harcosai több helyes szempontot
említenek e tan igazolására. Hozzátehetjük: a Szent Korona-tant nem szabad egyetlen
nézőpontból megítélni. A III. Endre és I. Ferdinánd közötti szabad
királyválasztó időszakban a magyarság nemzetté szerveződése valóban gyorsabb
volt, mint ami az ország civilizációs szintjének megfelelt volna. Azt is
elfogadhatjuk, hogy a kisnemesi rend alkotmányos helyzetét megfogalmazó "una eademque
nobilitas" ("egyugyanazon nemesség" elve: a kisnemesség tagjait ugyanazok a jogok
illetik meg, mint a nemesség egészét) tétel a polgári jogegyenlőség-gondolat
archaikus előképének tekinthető. Az is elfogadható, hogy a Habsburgok több
évszázados dinasztikus uralmával szemben a Korona jelképezte az "eb ura fakó"
kuruc függetlenségi eszmét. Ugyanakkor viszont Magyarország a kisnemesi rend
hegemóniája idején szakadt el a jobbágyrendszer nyugati modelljétől, amely a
jobbágyteleknek bérletté alakulását jelentette, és tért rá a röghöz kötés, a
robotrendszer porosz modelljére.

Istvánnak mint szentnek a kultusza Mária Terézia idején bontakozott ki. A nagy
realitásérzékkel megáldott királynő értette, hogy az udvari kultuszt megtestesítő
Nepomuki Szent János-szobrok mellé kell egy reprezentatív magyar szentet is helyezni,
mint ahogy a Mária Terézia Rend mellé Szent István Rendet is kellett alapítani. A
magyar rendek pedig megtalálták Szent Istvánban azt a magyar barokk szentet, akit meg
lehetett tenni a magyar államiság katolikus felekezeti jelképének, akivel
ellensúlyozni lehetett mind a protestáns erdélyi fejedelmek emlékét, mind a
szabadkőműves körzőt.

A "Szent István-i Magyarország" az 1848-ban fellázadt nemzetiségekkel
szembeszegezett állammítosz. Anakronizmusa és idétlensége miatt Trianonban még
szimbolikusan is tudtunk veszteni. A történelmi Magyarország-mítosz kialakításakor
kitalálták, hogy az Árpád-ház címerének színeiben az ezüst sávok a magyar
folyókat jelentik: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát. A valószínűleg csak
a kettős kereszt dekoratív talapzatát jelentő "hármas halomról" kiagyalták,
hogy az a három hegy: a Tátra, a Mátra és a Fátra. Mivel a szlovákok számára a
Tátra az ország szimbóluma, úgy gondolták, hogy a kettős kereszt is hozzátartozik a
Tátrához. Ezzel szemben az apostoli kettős kereszt valóban fontos része ezeréves
történelmünknek: az István által kapott apostoli felhatalmazást jelenti, azt, hogy a
magyar királyok nemcsak kinevezhettek püspököket, hanem püspökséget is
alapíthattak.

A "polgári kormány" ünnepli a millenniumot. Feudális pompával. Zarándokok hoznak
Rómából koronamásolatot, kiderül, hogy Alcsútdoboz olyan Mária-kegyhely, mint
Czestochowa vagy Máriapócs. A miniszterelnök nem tud mit kezdeni reformátusságával.
Ha a zarándokok beérkezésekor felcsendül a Tannhäuser, még a végén kivirágzik
kezében a kormánypálca. Ügyelni arra kell, hogy liberális bajkeverők össze ne
keverjék a Szent Jobbot a "Békejobbal", arról nem is beszélve, nehogy megfoganjon
Lambdorff gróf átka, és az uszályokról fellőtt rakéták felgyújtsák a
Parlamentet.

Az Orbán-kormány úgy fogja fel, hogy a kommunisták hosszú országlásuk idején
minden demokratikus hagyományt kisajátítottak, és velük szemben csak a feudális
tradíciót lehet antikommunista örökségként felvonultatni. Sallaival, Fürsttel és
Szántó Kovács Jánossal szemben csak középkori királyokat és katolikus szenteket
lehet "harcba vinni". Az első és a második köztársaság öröksége után ugyan
az elvtársak nemigen kapkodtak. Károlyi magyar Kerenszkij volt számukra, s Kádárék
akkor hozták haza hamvait, amikor mást már nem tudtak kijátszani Nagy Imre ellen. A
Népköztársaság kikiáltása után Rákosiék nem szívesen emlékeztek arra, hogy
előtte köztársaság is volt. Ez a hagyomány azonban nem vonzó a mai magyar
"polgári erők" számára. Afféle kommunista holdudvarnak tekintik, az 1918-as
köztársaságot pedig felelőssé teszik Trianonért. Abban van igazság, hogy Dózsa és
Táncsics a közemlékezetben kommunista hagyománnyá változott. Kossuthot és Petőfit
azonban semmiféle parancsuralom nem tudja kisajátítani. Hiába próbálkozott vele
Révai és Andics, 1956-ban nagyot ütöttek vissza. Az Orbán-kormánynak azonban nem ők
a hősei. A millenniumi szoborerdőbe neobarokk és posztmodern alakok kellenek.

Pedig egy polgári kormány pótolhatna hiányokat. Hiszen volt magyar kapitalizmus, ha
nem is hosszú ideig – méghozzá rangos, sikeres kapitalizmus. Egy polgári kormány
végre utcát nevezhetne el Weiss Manfrédről, Aschner Lipótról, Goldberger Leóról.
1945 előtt nem kaphattak utcát, mert zsidók voltak, 1945 után meg azért, mert
tőkések voltak.

A Nyugat az elmúlt években megünnepelte alapítóit. Nagy Károlyt, a nyugati
császárság helyreállítóját, Kolumbuszt, sőt még V. Károlyt is, akinek
birodalmában nem ment le a nap. Mind váltott ki ellenérzést is. Nagy Károlyról a
deheroizálók kitalálták, hogy talán nem is létezett. Kolumbuszról, hogy vele veszi
kezdetét a gyarmatosítás. Mi pedig mintha nem tudnánk vállalni történelmünk
legnagyobb fordulatát. Vajon a Fidesz-Magyarország Panteonjában inkább volna helye a
"csillagösvényről" érkező Csaba királyfinak?

(a szerző történész)