A Munkapárt színeiben fellépő politikus választási harca során gyors és átfogó
békét ígért, és annak a gazdasági csődnek a fokozatos felszámolását, amelyet
Netanjahu hagyott örökségként az országra. A legtöbb izraeli politikus hasonló
programmal lépett fel, s aztán vagy teljesítette ígéreteit, vagy csak részben
tartotta be azokat, esetleg teljesen el is feledkezett róluk.
A Barak beiktatása óta eltelt időszak – rövidsége miatt – nem igazán adhatna
lehetőséget annak megítélésére, hogy van-e különbség az izraeli kormányfő
kortesbeszédei és kormánypolitikája közt. Az eltelt hónapok tempója azonban olyan
eredményekhez vezetett, amelyek egyértelműen optimizmust sugallnak.
A legfőbb siker a Sharm el-Sejk-i megállapodás létrejötte. Bár sokan feltételezték,
hogy Barak a damaszkuszi gordiuszi csomót próbálja elsőként megoldani, kitűnt, hogy
a helyzet erre még nem érett meg. Tény, hogy az izraeli kormányfő újra és újra
kifejti azt az álláspontját, hogy a térségnek ezen a pontján is rendet kell
teremteni, és megítélése szerint van is mód a szír–izraeli béke megszületésére.
Az izraeli gesztust – a korábbiaktól eltérően – nem elutasítás, vagy jobb
esetben néma csend fogadta, hanem – amire még nem volt példa az eddigiekben – Barak
választási győzelmét Damaszkuszban is üdvözölték. Ezt követte Chaddam
miniszterelnök-helyettesnek az a nyilatkozata, amelyben felszólította az Izrael elleni
fegyveres harcot abszolutizáló és Damaszkuszban élő palesztinokat, hogy
szervezeteiket alakítsák át politikai pártokká. De ha a gyors szír–izraeli kibékülés
el is maradt, a remény, amelyet mindkét oldalról és időről-időre igyekeznek életben
tartani, valójában él, és nemcsak a fokozatos kibontakozás lehetőségét sejteti,
hanem megenged olyan (talán ezúttal nem is elképzelhetetlen) feltételezést is, hogy a
két fél közt valójában megtörtént a kapcsolatfelvétel, csak egyelőre próbálgatják
egymás erejét, s ennek tényét nem kívánják a világ tudomására hozni.
Tény, hogy kiszivárgott, esetleg kiszivárogtatták, hogy az izraeli csapatok az átcsoportosítást
gyakorolják, sőt az izraeli vezérkar már olyan terveken is dolgozik, amelyekre abban
az esetben lenne szükség, ha Szíria az izraeli kivonulást követően támadást
hajtana végre Izrael ellen.
Mindenképpen a politikai realitás győzött, amikor a szír–izraeli megállapodás létrejötte
előtt a Sharm el-Sejk-i okmányra Jasszer Arafat palesztin vezető és Ehud Barak izraeli
kormányfő neve került rá. Bár alig ötven nap telt el az eskütételtől az aláírási
ceremóniáig, ezalatt nemcsak az bizonyosodott be, hogy Barak komolyan vette ígéreteit
és valóban békét akar, hanem az is, hogy Izrael új vezetője kemény tárgyalópartner,
de esetenként kész a kompromisszumokra is. Így elfogadta például, hogy a palesztin
rendőrség létszáma nagyobb legyen, mint amit a szerződés előír. Barak ugyanis
tudja, hogy ezáltal a munkanélküli palesztin fiatalok száma csökken, ami egyet
jelenthet a potenciális terroristajelöltek számának csökkenésével is.
Vannak, akik sietnek megjegyezni, hogy a Sharm el-Sejk-i papír nem sok újdonságot
tartalmaz. Valóban, megismétli és megerősíti azokat a tennivalókat, amelyeket már
az oslói, majd a Wye Plantation-i szerződések is tartalmaztak. Ez kétségtelenül
igaz, de Ehud Barak ezekben a szerződésekben vállalt kötelezettségekről, így a
csapatkivonásról, a Gázától a Palesztin Hatóság fennhatósága alatt álló
ciszjordániai településekhez vezető folyosókról és sok más egyéb közt a gázai
szabad kikötő létesítéséről nem elfeledkezni igyekezett, mint elődje tette, hanem
az egyezség megkötése után azonnal hozzá is látott a benne foglaltak teljesítéséhez.
Rövidesen elkezdte munkáját az a közös bizottság is, amelynek feladata a
palesztin-izraeli viszony kulcsproblémáinak megoldása egy esztendő alatt.
Mindezek ellenére sem olyan harmonikus a palesztin–izraeli viszony, mint ahogy ezt várni
lehetett. Ez részben arra vezethető vissza, hogy a nemrégiben kezdett tanácskozásokon
olyan problémák kerülnek napirendre, mint amilyen Jeruzsálem jövője, a menekültek
hazatérésének joga és az önálló államiság.
Talán az önálló államiság ügye a legegyszer?bb, de még itt is vannak súlyos,
megoldhatatlannak tűnő problémák. A palesztinok úgy képzelik el az államalapítást,
hogy Izrael visszatér az 1967 előtti határokhoz, vagyis Palesztinát Ciszjordánia egészén
kiáltanák ki. Izrael azonban, mindenekelőtt biztonsági okokból, nem hajlandó olyan
Palesztina létrejöttéhez hozzájárulni, amelynek közös határa van Egyiptommal és
Jordániával, hogy elkerülje így a hármas arab katonai szövetség létrejöttét. A
Jordán folyó völgyéről pedig azért nem hajlandó lemondani, mert ott találhatók az
életfontosságú vízforrások. De mivel az izraeliek nem utasították el egyértelműen
a palesztin szuverenitást, a tárgyalások során sok olyan megoldási forma kerülhet szóba,
amelyek az ügy megnyugtató rendezéséhez vezethetnek el, ám nagyon kemény, nagyon
hosszú és nagyon csűrt-csavart tárgyalások után.
A palesztin–izraeli viszony jelenlegi feszültsége az izraeli kormány településpolitikájára
vezethető vissza. Amikor kiderült, hogy az izraeli kormány tudtával 83 új engedély nélküli
település létesült a megszállt területen, Jasszer Abed Rabo információs miniszter
kijelentette, hogy a Netanjahu időszakhoz képest csupán a hangsúlyok változtak, és
Barak a kolonializálás új értelmezését adja, amikor arról dönt, hogy melyik
kolonializálás (értsd új település létesítése a megszállt területen) érvényes.
Mint ismeretes, az új települések létesítése valójában a népességi arány megváltoztatását
célozza. Mindenképpen ez az oka annak, hogy az izraeli jobboldal állandóan sürgeti és
támogatja új települések létesítését. A jelenlegi kormány ortodox beállítottságú
tagjai is ezt az álláspontot képviselik. Ugyanakkor az új települések létesítését
nem csak a palesztinok és az arab országok utasítják el, hanem ellene foglaltak állást
az Egyesült Államok és az Európai Unióhoz tartozó nyugat-európai államok is.
Ilyen körülmények közt Barak nehéz taktikázásra kényszerül. Nem akarja elveszteni
az eddig egyértelm? amerikai támogatást, amelyhez természetesen az is hozzátartozik,
hogy Bill Clinton még az elnöki székből történő távozása előtt szeretné meglátni
a közel-keleti béke megszületését. Barak mozgásszabadságát az is befolyásolja,
hogy a településpolitika negatívan hat ki a Jordániával és Egyiptommal kialakított
normális jószomszédi viszonyra. Továbbá számításba kell vennie azt is, hogy a
Netanjahu idejében háttérbe szorult európai kapcsolatok újjáélesztése ugyancsak
feltételezi az új települések alapításának beszüntetését.
A kormányfő ugyanakkor bizonyos belpolitikai megfontolásokat is kénytelen figyelembe
venni. Már kilépett a kormányból az ultraortodox Egyesült Judaista Tóra Párt. Igaz,
hogy távozásukkal csak öt mandátum veszett el. De az is igaz, hogy a koalícióban részt
vevő más vallásos pártok hasonlóképpen reagálhatnak Barak intézkedéseire. Ezért
nem könny? az izraeli kormányfő helyzete az első nagy látványos siker után, a hétköznapok
buktatói közepette.
1999. 10. 16. (III/41)
