Egy amerikai kutatás fontos tényeket tárt fel az agy olvasás közben végzett tevékenységével kapcsolatban: miközben olvasunk egy tapasztalatról, az úgynevezett „tüköridegek” ugyanazokat az idegrendszeri területeket stimulálják, mintha mi magunk élnénk át a történéseket. Az olvasás így egy valóság-szimulátorként működik, s annak ellenére, hogy sokak számára az olvasás időpocsékolásnak tűnik, valójában egy hatékony eszköz az időmegtakarításra, hiszen azokat a tapasztalatokat, élményeket, amiket egy-egy könyv elolvasásával nyerünk, a való életben évekbe, évtizedekbe kerülne felhalmozni.
A képzeletünk, világképünk ilyen módon történő tágítása jelentősen fejleszti az empátiára való képességet, így segítséget nyújt a mindennapi életben kialakított interakcióink során. Erre nem minden könyv képes. Emanuel Castano pszichológiaprofesszor (képünkön) kutatásai szerint leginkább a klasszikus irodalmi regények adják meg ezt az élményt olvasóik számára, a modern, szórakoztatás céljára „előállított”, valamint a non-fiction művek erre nem alkalmasak, mivel nem igényelnek olyan intellektuális munkát és kreativitást, mint klasszikus társaik.
Castano kutatása során teszteket készíttetett a diákjaival, amivel azt igyekezett feltérképezni, hogyan is hat az irodalom a teszt-alanyoknak arra a képességére, amely által mentális állapotokat, érzéseket, gondolatokat tulajdonítanak saját maguknak, ezeket meg tudják különböztetni más emberek szándékaitól, valamint képessé válnak arra, hogy megértsék mások gondolkodását. A kísérletben résztvevők egy csoportja klasszikus irodalmat, míg másik két csoportja egyéb jellegű szövegeket olvasott. A professzor ezt követően kitöltette velük a „gondolatolvasás a tekintetből” című tesztet, ahol a résztvevőknek csupán egy szempár fotójáról meg kellett állapítaniuk a képen szereplő személy érzelmeit. Az eredmények azt mutatták, hogy a klasszikus irodalmat olvasók jellemzően jobban teljesítettek ezeken a teszteken.
2015. 06. 19. (XIX/25)
