– 2010-ben két hozzátartozóm, a nővérem és az édesapám halt meg, félévnyi különbséggel. Összesen négy kórház hét osztályát jártam végig, és nem tudtam pusztán hozzátartozó-szemmel látni az eseményeket. Azt éreztem, hogy mindnyájan együtt szenvedünk. Szenved a beteg, frusztrált a dolgozó, orvos és nővér egyaránt, hiszen ők is sokszoros nyomás alatt vannak, és kínlódnak maguk az intézmények is.
Az egészségügyben hozzátartozóként eltöltött fél év a legtutibb képalkotó eljárásnak felelt meg, testközelből tudtam diagnosztizálni a rendszer problémáit. Néha örömömben sírtam, mert találkoztam az emberséggel, néha bánatomban, és volt, hogy dühös voltam, de minden pillanatban tudtam, hogy a probléma nem az egyes emberekben van, hanem rendszerszinten. Apám halálának éjszakáján, miután elbúcsúztam tőle, hajnali kettőkor kiléptem a kórház kapuján, és kimondtam magamnak, hogy ezt kell csinálni.
Legtöbbször azt gondoljuk, hogy mindennek az oka a forráshiány. Miben tud segíteni a PAF?
2015. 01. 01. (XIX/1)
