Az 1854-es kolerajárvány idején a londoni homeopátiás kórházban a gyógyulási arány 84 százalék volt, a hivatalos kórházban pedig 47 százalék. Ez a homeopátia híveinek kezében egy adu ász volt, bizonyította számukra a gyógymód sikerét. Ebben az időben azonban bárki, aki nem részesült orvosi kezelésben, jobban járt, mint akit kezeltek. Az úgynevezett heroikus orvoslás korában az orvosok többet ártottak, mint használtak. Az érvágás és vércsapolás mellett a béltisztítás, izzasztás, hánytatás módszereivel, valamint a higany, arzén adagolásával az volt a csoda, ha egy beteg túlélte az orvosi kezelést. Így tehát nem meglepő, hogy akik nem kaptak orvosi ellátást, többen felépültek – akár kaptak homeopátiás kezelést, akár nem. Azóta azonban óriási fejlődésen ment keresztül az orvostudomány, kórokozók százait azonosították, antibiotikumokat és oltásokat fedeztek fel. Ma már távolról sem mondható el, hogy aki nem részesül orvosi kezelésben, az jobban jár. A fejlődés nyomán a bevett gyakorlatokat felül kellett vizsgálni, az új ötleteket pedig tesztelni kellett, hogy megállják-e a helyüket. Hogyan történik mindez?
1746-ban őfelsége Salisbury nevű hajóján utazott James Lind hajóorvos. Ekkorra már kétmillió matróz életét követelte a skorbut. Lind utazásán sem volt ez másképp: 1747 tavaszára minden tizedik matróz beteg volt. Lind zseniális módon csoportokra osztotta a beteg tengerészeket, mindegyiküknek azonos körülményeket teremtett, de más-más kezelésben részesítette őket. Azoknak a matrózoknak javult rohamosan az állapota, akiknek az étrendje citromot tartalmazott. Ez volt az első úgynevezett kontrollált vizsgálat. Lind a csoportok párhuzamos vizsgálatával áttörést hozott a tudományban, ma is ezen az elven dolgoznak a kutatók.
A kontrollcsoportos vizsgálatok továbbfejlesztése a vak vizsgálat, melynek során a beteg nem tudja, hogy hatóanyag nélküli szert (placebót) vagy igazi gyógyszert kap-e, azaz „vak”. Erre azért van szükség, mert pusztán a bizakodástól is jobbra fordulhat valakinek az állapota, és ezt az úgynevezett placebohatást meg kell különböztetnünk a hatóanyag valódi hatásától. Kettős vak a vizsgálat akkor, ha a tesztelésben részt vevő orvos sem tudja, mit kap a betege, a gyógyszert csupán egy kódszám jelöli. Így az orvos még a viselkedésével sem sugallja, hogy mi várható. További elvárások egy kutatással kapcsolatban, hogy minél nagyobb számú betegen végezzék el, és hogy a betegek véletlenszerűen legyenek beválogatva. Könnyű belátni, hogy egy csupa fiatal személyt tartalmazó csoport más eredményeket mutatna, mint egy többségében idős emberek csoportja. Manapság tehát „véletlen besorolásos” kettős vak vizsgálatokkal illik bizonyítani egy módszer vagy gyógyszer hatásosságát. A korábbról fennálló (csupán szokáson alapuló) kezelési módszereket pedig úgy tisztességes, hogy alávessük ezeknek a próbáknak.
2012. 10. 12. (XVI/41)
