A nagyothallás problémája évszázados, mégis a különböző korok viszonyulása a nagyothallókhoz – talán még századunk közepe táján is – meglepően negatív volt. Ez nagyban hozzájárult a még napjainkban is észlelhető hátrányos előítéletek kialakulásához.
A vakok és gyengén látók minden esetben – természetesen joggal – számíthattak a társadalom és a környezet maximális segítségére, a szemüveg pedig elfogadott segédeszköz lett, mi több, napjainkban már a divatot is szolgálhatja.
Ezzel szemben a nagyothallókat sok esetben gúnyolták, kinevették, akik maguk is szégyellni való kellemetlenségnek tartották a hallókészüléküket. A hallás zavarainak következményei az érintetteken kívül a környezetre, a családra is hatnak.
Ha nem foglalkozunk az ezzel kapcsolatos ismeretek terjesztésével, az egészségügyi kultúra fejlődését elősegítő egészségneveléssel, a nagyothallók elszigetelődnek, visszahúzódnak, teret kaphatnak a hibás reflexek és az előítéletek.
Törődés hiányában ez, a lakosság tíz-tizenöt százalékát kitevő réteg fokozatosan kirekesztetté válhat, hiszen főleg a gyermek- és az idős nagyothalló nincs tisztában állapota veszélyeivel, amely rá leselkedik az életben, például a közlekedés fontos jelzéseinek meg nem hallása esetén. A meg nem értés és sértés komoly lelki gondokhoz vezethet.
A nagyothalló szabályos emberkerülő lesz, azt hiszi, hogy mindig az ő kárára viccelődnek és nevetnek, nem érti a társalgást, így nem is tud részt venni abban, nem érzi jól magát a moziban, a színházban, és így tovább.
Ráadásul még otthonában is csak a megjegyzéseket kapja: „Túl hangos a rádió, a TV!”, „Miért nem veszed már fel a telefont?”, „Csengettek!” stb.
Higgyük el, az ép hallású környezet nem tud tapintatosan viszonyulni ehhez a problémához, és nem figyel fel idejekorán a hallás romlására. Pláne, ha kisgyermekről van szó, vagy a csökkenés lassan, fokozatosan alakul ki, és még az érintett sem veszi minden esetben kellő időben észre.
Aligha köztudott, hogy minél tovább tart a „leszokás” a hallásról, annál tovább tart a „visszaszokás”, ha egyáltalán még lehetséges a korrigálás.
Az is sok esetben szomorú, ahogy a társadalom reagál a kialakult halláscsökkenésre. Hányszor jelentik ki a nagyothallóról, hogy nem normális, hogy az ilyen gyerek ne járjon normál iskolába, hogy ne tanuljon tovább, és ehhez hasonlók.
A munkavállalásnál is komoly lehet a hátrány, hiszen félnek rosszul hallót alkalmazni, félnek a későbbi jogkövetkezményektől.
Ha pedig idővel fény derül a nagyothallásra, hamar lehet hiba az érintett munkájában, és ha ráadásul láthatóan hallókészülék-viselő, céltáblája lehet a különböző vicceknek, az egészségesek élcelődéseinek.
Természetesen az érintettek számára is létfontosságú, hogy pontosan érzékeljék környezetük hangingereit, hiszen e nélkül nem érezhetik magukat biztonságban. Érdekük, hogy pontosan kiderüljön halláscsökkenésük oka, mértéke, fajtája, valamint a segítség módja.
Mindannyian sokat tehetünk azért, hogy a családunkban, környezetünkben élő nagyothallók a lehető leggyorsabban szakintézetbe kerülhessenek, és kapják meg az állapotuknak megfelelő ellátást.
Ma már nincs reménytelen eset. Lehetőség van a halláscsökkenés lehető legkorábbi kiszűrésére, a hallásjavító műtétek egész sorát végzik a kórházi osztályok is, több, mint háromszázötven hallókészülék van a TB-listán különböző mértékben támogatva.
Mindezek mellett az állandóan fejlődő tudományos módszerek segítségével lehetővé vált a teljesen süket betegek bizonyos eseteinél hallásélményt eredményező műtétek elvégzése.
Jövő héten a gyermekhallással foglalkozunk.
2009. 11. 06. (XIII/45)
