hetilap

Azokban az években nálunk lakott. Gyerekfejemmel azt hittem, ő a világ közepe: a nagybátyám, a példaképem, a mindenem, aki ráadásul egyetemre járt! Titokban utánoztam a mozdulatait, a beszédét, a modorát. Leny?gözött, hogy mennyi idegen szót tud. És ahogy magyaráz…, mint aki tényleg tudja, mi értelme van az életnek. 

Ritkán engedett a szobájába, nyilván féltette a könyveit. Pedig micsoda könyvek voltak azok! A legjobban az Állatélettant meg a Lótenyésztést szerettem, álmaimban arab telivéreken nyargalásztam…

Kéthetente minden hétvégét távol töltött. "Gö-döl-lő-i Ag-rár-tu-do-má-nyi E-gye-tem" – szajkóztam délutánonként az ugróiskola minden egyes rubrikájára skandálva egy-egy szótagot. Tízéves voltam akkor, elmémben csudálatos képeket festettem a helyről, ami kéthetente elragadta a nagybátyámat, az egyetlent. 

Láttam a termeket, a tudás kapuját és a híres ősz hajú professzorokat, akik már biztosan tudják, mi az élet értelme… Irigy voltam rá, sőt néha utáltam, mert az emberek megsüvegelték – egyetemre nem minden ember járhatott arról az Isten háta mögötti helyről, ahonnan származom. 

– Légy szíves, vigyél most magaddal! – könyörögtem időnként. 

– Egyetemre csak nagyon okos emberek járhatnak. Te nem jöhetsz oda – viszonozta ilyenkor kurtán.

– Kérlek, vigyél el! Igenis, vigyél el egyszer! – dobbantottam konokul. 

Úgy fél év múlva unta meg a zaklatást. Ideges mozdulattal emelte le a latin könyvet a polcról, a szeme szikrákat hányt, és dühösen sziszegte a fogai között:

– Idefigyelj! Négy órát kapsz, hogy megtanulj ebből a szószedetből negyvenet. Ez az oldal latinul van, a másik magyarul. Ha képes vagy rá, elviszlek. Ha hibázol, befejeztük a zaklatást. Világos? – majd otthagyott.

Salmo trutta morfa fario – sebes pisztráng. Coccinella septempunctata – hétpettyes katicabogár. Mus musculus – háziegér. Ribes nigrum – feketeribizli… – kezdtem biflázni a borzalmas latint. Te jó ég, hogy fogok én ebből negyvenet megtanulni?! – szédültem bele az elképesztő feladatba, reménytelenül temetve arcomat a karjaimba az asztalon. 

Egy óra múlva már tizenkettőt tudtam. Két órára rá megvolt a húsz. A harmincon azonban csak nem bírtam átlendülni. A fekete csörgőóra már öt órát mutatott… Izzadt a tenyerem az ijedtségtől. Egyetem, egyetem – suttogtam magamban. – Meg kell tudnom, mi értelme az életnek.

Hatkor érkezett meg. Kajánul vigyorgott, amint a székre leült. A vékony szószedetet a kezében tartva hanyagul vetette át egymáson a lábait.

– Háziegér?

– Mus musculus.

– Fehér mécsvirág?

– Melandrium album.

És így tovább… Már vagy a huszadiknál jártunk, de még mindig nem vétettem hibát. Szemöldökét egyre magasabbra húzta a meglepetéstől, nyilván nem gondolta, hogy eddig bírom. Egyre gyorsabban kérdezgetett.

– Ló.

– Equus caballus – vágtam rá diadalittasan.

– Csattanó maszlag?

– Datura stramonium.

– Huszonnégy pettyes lucernaböde? 

– Sub… sub… Tudom, várj egy kicsit! Subcinella… sub punctata… Kérlek, vááárj! Várj még!

– Hát sajnos, ez nem megy! – nyugtázta megkönnyebbülten néhány másodperc után. – Mondtam, hogy egyetemre csak nagyon okos emberek járhatnak. No, végeztünk…

– De tudom, sub… – görbült sírásra a szám a csukódó ajtó mögött. 

***

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek