Azokban az években nálunk lakott. Gyerekfejemmel azt hittem, ő a világ közepe: a nagybátyám, a példaképem, a mindenem, aki ráadásul egyetemre járt! Titokban utánoztam a mozdulatait, a beszédét, a modorát. Leny?gözött, hogy mennyi idegen szót tud. És ahogy magyaráz
, mint aki tényleg tudja, mi értelme van az életnek.
Ritkán engedett a szobájába, nyilván féltette a könyveit. Pedig micsoda könyvek voltak azok! A legjobban az Állatélettant meg a Lótenyésztést szerettem, álmaimban arab telivéreken nyargalásztam
Kéthetente minden hétvégét távol töltött. "Gö-döl-lő-i Ag-rár-tu-do-má-nyi E-gye-tem" – szajkóztam délutánonként az ugróiskola minden egyes rubrikájára skandálva egy-egy szótagot. Tízéves voltam akkor, elmémben csudálatos képeket festettem a helyről, ami kéthetente elragadta a nagybátyámat, az egyetlent.
Láttam a termeket, a tudás kapuját és a híres ősz hajú professzorokat, akik már biztosan tudják, mi az élet értelme
Irigy voltam rá, sőt néha utáltam, mert az emberek megsüvegelték – egyetemre nem minden ember járhatott arról az Isten háta mögötti helyről, ahonnan származom.
– Légy szíves, vigyél most magaddal! – könyörögtem időnként.
– Egyetemre csak nagyon okos emberek járhatnak. Te nem jöhetsz oda – viszonozta ilyenkor kurtán.
– Kérlek, vigyél el! Igenis, vigyél el egyszer! – dobbantottam konokul.
Úgy fél év múlva unta meg a zaklatást. Ideges mozdulattal emelte le a latin könyvet a polcról, a szeme szikrákat hányt, és dühösen sziszegte a fogai között:
– Idefigyelj! Négy órát kapsz, hogy megtanulj ebből a szószedetből negyvenet. Ez az oldal latinul van, a másik magyarul. Ha képes vagy rá, elviszlek. Ha hibázol, befejeztük a zaklatást. Világos? – majd otthagyott.
Salmo trutta morfa fario – sebes pisztráng. Coccinella septempunctata – hétpettyes katicabogár. Mus musculus – háziegér. Ribes nigrum – feketeribizli
– kezdtem biflázni a borzalmas latint. Te jó ég, hogy fogok én ebből negyvenet megtanulni?! – szédültem bele az elképesztő feladatba, reménytelenül temetve arcomat a karjaimba az asztalon.
Egy óra múlva már tizenkettőt tudtam. Két órára rá megvolt a húsz. A harmincon azonban csak nem bírtam átlendülni. A fekete csörgőóra már öt órát mutatott
Izzadt a tenyerem az ijedtségtől. Egyetem, egyetem – suttogtam magamban. – Meg kell tudnom, mi értelme az életnek.
Hatkor érkezett meg. Kajánul vigyorgott, amint a székre leült. A vékony szószedetet a kezében tartva hanyagul vetette át egymáson a lábait.
– Háziegér?
– Mus musculus.
– Fehér mécsvirág?
– Melandrium album.
És így tovább
Már vagy a huszadiknál jártunk, de még mindig nem vétettem hibát. Szemöldökét egyre magasabbra húzta a meglepetéstől, nyilván nem gondolta, hogy eddig bírom. Egyre gyorsabban kérdezgetett.
– Ló.
– Equus caballus – vágtam rá diadalittasan.
– Csattanó maszlag?
– Datura stramonium.
– Huszonnégy pettyes lucernaböde?
– Sub
sub
Tudom, várj egy kicsit! Subcinella
sub punctata
Kérlek, vááárj! Várj még!
– Hát sajnos, ez nem megy! – nyugtázta megkönnyebbülten néhány másodperc után. – Mondtam, hogy egyetemre csak nagyon okos emberek járhatnak. No, végeztünk
– De tudom, sub
– görbült sírásra a szám a csukódó ajtó mögött.
***
2005. 11. 11. (IX/45)
