Mi a tapasztalatotok, egy „átlag magyarnak” mi a tudása a 20. századról?

– Minél inkább érintett egy bizonyos traumában az ember, annál több gondolata van róla, annál többet tud arról beszélni. A tudással viszont ez nem feltétlenül függ össze, sőt, gyakori, hogy a markáns vélemények mögül alapvető történelmi ismeretek hiányoznak. De ez nem magyar sajátosság.

Munkátok egyik fő pillére az iskolai érzékenyítés a témában. Hogy zajlik nálatok egy workshop, hogyan építetek fel egy ilyen órát?

– Mindig van egy úgynevezett jégtörő feladat az összeismerkedés során, amikor igyekszünk egymásra hangolódni a diákokkal, hiszen általában ekkor találkozunk először. Felírok egy befejezetlen mondatot, amihez mindannyian hozzáfűzhetik a saját gondolataikat. Például ezt: „A huszadik századi Magyarországon szerintem az volt a legrosszabb, hogy…”. Néhány perc alatt tucatnyi gondolatot fogalmaznak meg a diákok, van tehát miből elindulni. 

A foglalkozás kulcseleme valamilyen szerepjáték, drámajáték vagy egy vitahelyzet, amely már a konkrét, feldolgozandó témák köré épül. Például a kommunista diktatúra kapcsán van egy, a Beugró című tévéműsorhoz hasonló játékunk, ahol adott egy alapszituáció – mondjuk a puha diktatúra erkölcsi dilemmái –, és ennek alapján egy minielőadást kell összerakniuk a fiataloknak. Ahogy elkezdik a szerepjátékot, időnként benyújtunk egy-egy mondatot, amit akkor és ott azonnal fel kell használniuk, alakítva az adott szituációt. A trianoni foglalkozásunkon pedig a béketárgyalások egy jelenetét dolgozzuk fel, konkrét szereplőkkel (nagyhatalmak, vesztes országok) és fiktív kiegészítéssel (néhány diák a hétköznapi embereket jeleníti meg a tárgyaláson, azokat, akiknek a sorsa fölött épp ítélkeznek). A diákok általában vevők erre, mert örülnek, ha elmondhatják az ezzel kapcsolatos gondolataikat. A foglalkozásaink lezárása a témától függ, de minden alkalommal kérünk tőlük visszajelzést.

Láttok generációs különbségeket a tekintetben, hogyan látják a mai fiatalok, illetve az 50-es, 60-as éveiben járó korosztály a XX. századot?

– Óriási a különbség. Ha valaki megélte az adott traumát, az nyilvánvalóan egész másként viszonyul hozzá, mint az, aki csak hallott, olvasott róla. Ha leszármazottokról beszélünk, akkor pedig az is nagyon fontos, hogy hányadik generációról beszélünk egy-egy családban. Ugyanis az is tapasztalat – és ezt szakemberek is alátámasztják - hogy a történeti megélések a családokon belül hagyományozódnak akkor is, ha nem beszélnek róla. Az derült ki például a holokauszt-trauma esetében, hogy ha az unoka nem is tudja, hogy a nagyszülőknek érintettsége volt, mégis hatással van az életére...

Az idősebb generációval – főleg a 60 év feletti korosztályt értem ez alatt – általában sokkal nehezebb beszélni történelmi traumákról, a fiatalok viszont sokkal intenzívebben vitatkoznak, gyakran ők is erős érzelmekkel szállnak bele egy-egy eszmecserébe. Ha valakinek van egy feldolgozatlan történelmi traumája – például kitelepítették, elvitték a nagyszüleit vagy az ’56-os forradalom alatt lőtték le valamelyik hozzátartozóját – akkor nagyon nehéz párbeszédre ösztönözni, de nem lehetetlen.

Ha a teljes társadalmunkat nézzük; hol tart Magyarország a XX. század történelmi traumáinak feldolgozásában?

– Össztársadalmi szinten nézve a XX. századi traumák feldolgozását, nem állunk túl jól. A rendszerváltás óta alig-alig történtek ténylegesen előremutató lépések, inkább a történelmi traumák méricskélése a jellemző, ma is. A Közös Halmaz az első kezdeményezés, amely nem konkrét történelmi traumák ápolására szerződött, hanem épp azt tűzte a zászlajára, hogy értsük meg, hogy egyikünk az egyik, másikunknak a másik trauma fáj jobban.

A rendszerváltás túl közel van, még nem látunk rá eléggé, de a kommunista diktatúra traumái sem történtek régen. Ezek folyományai a mindennapjaink része, gondoljunk például az ügynökaktákra, amelyek máig nem nyilvánosak, pedig az rengeteget segítene a tabusítás megszüntetésében. Az idő nem old meg magától mindent, ezt jól mutatja, hogy a régebben történt holokauszt vagy Trianon is sok magyar számára a mindennapok része.

Jó példák is csak elvétve vannak előttünk. Közhely, hogy a német múltfeldolgozás milyen sikeres, mostanában mégis az derült ki, hogy ott sem tartanak még az út végén – de az biztos, hogy sokkal előrébb tartanak, mint mi.

Mi nyújthat segítséget a múltbeli traumák hatékony feldolgozásához?

– A filmek például jó eszköznek bizonyulnak a múlt feldolgozásában, mert nagyon sok nézőpontot lehet rajtuk keresztül bemutatni.  Mi magunk is tartottunk egy filmfesztivált pár éve, melynek keretében XX. századi történelmi traumákkal kapcsolatos alkotásokat néztünk meg közösen, majd kerekasztal-beszélgetést tartottunk történészekkel, tanárokkal, filmrendezőkkel. A holokausztról – mivel ebben számos nemzet érintett volt – sokkal több feldolgozás készült ezidáig, mint mondjuk a kommunista diktatúráról vagy Trianonról - utóbbi nyilván speciálisan a magyarokat érinti. Éppen ezért lenne fontos itthon elkészíteni a saját történelmi traumáinkról szóló filmeket.

Lehet az is az oka a feldolgozás hiányának, hogy a huszadik századi Magyarországra egyáltalán nem jellemző tartósan a köztársasági berendezkedés: az első időszakban monarchia volt, később diktatúrák váltották egymást, csupán a ’80-as évek legvégén alakult meg a harmadik köztársaság – a korábbi páréves periódusokat leszámítva.

– Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy szabadon beszéljünk dolgokról, évtizedeken keresztül az emberek magukba fojtották az érzéseiket.

Ez is egy nagyon fontos szempont. Azt szokták mondani, hogy egy demokratikus állam megfelelő működésének kialakításához is kell negyven-ötven év. Most mi egyelőre harmincnál tartunk, de mint már utaltam rá, nem igazán sikerült jól kihasználni ezt az időt. Messze vagyunk még attól, hogy természetes legyen szabadon beszélni a minket érintő problémákról.

Optimizmusra ad okot, hogy a rendszerváltás után születettek szemmel láthatóan nyíltabban beszélnek, nincs már bennük az az otthonról jövő reflex, hogy „shhhh, erről nem beszélünk!”.

Korábban említetted a német példát. Vannak arra jó minták, ahogy más nemztetek kezelik a saját 20. századi eseménysorozatuk feldolgozását?

– Úgy látjuk, hogy európai szinten is újszerű az a megközelítés, amit építgetünk – egyébként nagyon szívesen adnánk tovább a módszertanunkat, hogy minden ország kicsit saját magára formálja múltjának feldolgozását.

Nemrég olvastam el egy Amerikában játszódó regényt, amelynek a főhőse végigéli a XX. század második felét, és egyértelműen látszik a cselekménysorozatból, hogy ott is jelentős hatása volt az emberek mindennapjaira a történelmi folyamatoknak. Ilyenek az elnökválasztások, az elnökgyilkosság, a feketék szegregációja – és még sorolhatnánk.

Megdöbbentő volt számomra ennek alapján az a tapasztalat, hogy az amerikai társadalomnak is milyen nagy szüksége lenne egy párbeszéden alapuló össznemzeti múltfeldolgozásra – persze teljesen máshogy, mint Európában –, pedig hát az ő történelmük sok szempontból különbözik a miénktől.

Ez azért is érdekes, mert sokáig élt a köztudatban, hogy „bezzeg a Nyugat”, Nyugaton a történelmi traumákat is sokkal jobban feldolgozták. Soha nem gondoltuk volna, hogy napjainkban egy olyan mozgalom alakul ki az USA-ban, amely totálisan megkérdőjelezi az amerikai társadalom történelemhez való hozzáállását. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mennyire sikerült gyakorlatban a múltat feldolgozni, ha ennyire kiéleződtek a viták…

– Nagyon aktuálisnak tűnik ez a kérdés máshol is. Szemmel láthatóan nagyon sok munka van ezzel nálunk – de más országokban is. És ha feldolgozásról beszélünk, nem csak a történelmi eseményekre kell gondolni, hanem az elmúlt években növekvő társadalmi feszültségekre is – ezek a gondolatok már messzire vezetnek. Az biztos, hogy van még feladatunk a múltunkkal kapcsolatban.