Ez egy (spoiler mentes) hangulatkeltő cikk.
Röviden: bementem, kijöttem, ajánlom mindenkinek. Ezzel be is fejezhetném, de (nem sokkal) egy kicsit hosszabban is kibontom.
Giccses? Fájdalmasan. Vállalhatatlanul rosszak a párbeszédek? Bezony. Kellemetlen és erőltetett a romantikus szál? Irreálisan. Jó film? Kétségtelenül.
Rég jött szembe az a moziélmény, amit a Top Gun: Maverick nyújtott. Nézed, jól érzed magad, eszel, azt hazamész. Ennyi.
Utána nincs róla hosszú eszmecsere, dilemmázás, másnap szálak összerakása, csak képszakadás. Mert ahogy vége a filmnek és feláll az ember a helyéről, már azon gondolkodik, hogy mit kell aznap még elintézni. Ebben a filmben nincs (át)nevelés, érzékenyítés, kvóta. De még infláció, klímaválság vagy rasszizmus sincs. Jók vannak és rosszak (utóbbiból is nevesítés nélkül és kevesen). Egy olyan Amerikát látunk, ami - ahogy egyre többet tud meg az ember róla - talán sosem létezett, de akartuk, hogy létezzen.
Már a film eleje teli van csöpizős, a sztorihoz egyáltalán nem szükséges hangulatképekkel, ami aztán visszatérő elem a több mint 2 óra során, mégis nagyon szerethető az egész. És bár már nagyon rég láttam (de nem 37 évvel ezelőtt (!), amikor készült) az első részt, mégis egyből beugranak az utalások. A bukósisak nélkül motoron száguldás (amire olykor utas is felpattan), az éles gitárhang, beuszós szintivel és szinti dobbal, az ikonikus bőrkabát és napszemüveg.
A történetben több szál is van, amibe in medias res kapcsolódunk bele, nincs vagy csak részben kibontva az előzmény, ez mégsem zavaró.
Szóval Tom Cruise elhozta nekünk, amit anno vártunk egy filmtől. Hogy szórakoztasson, pihentessen, kikapcsoljon. Adjon egy jó élményt és semmi többet.