Most mindenkinek, aki előfizet a Hetek nyomtatott verziójára, online előfizetést is adunk, amivel már csütörtökönként olvasható a friss újság és a teljes archívum is elérhető! Részletek: a Hetekben és a https://www.hetek.hu/elofizetes oldalon.

„Ma az emberek többnyire kórházban halnak meg, ez egy intézményesült folyamattá vált, ami minden személyességet nélkülöz. A témától való elidegenedés miatt az emberek természetellenes módon kezdenek el gondolkodni, viselkedni ebben a szituációban, mert nem tudnak szembenézni a gyászukkal” – hangzott el azon a szakmai rendezvényen, melyet a KERT Alapítvány rendezett múlt héten.  

A Covid különösen erős hatású volt ebből a szempontból, hiszen rengetegen még elbúcsúzni sem tudtak szeretteiktől, s a mai napig küzdenek pszichoszomatikus vagy egyéb tünetekkel. A szakértők elmondták: a természetes gyászfolyamat egy-két év alatt lezajlik, ha viszont elhúzódik, az annak a jele, hogy a folyamat valamelyik szakaszánál elakadás történt. Ilyenkor segítséget kell kérni, és szakember támogatásával tovább lehet lépni, végig lehet menni a gyászmunkán.  

Ha viszont elmarad a veszteség feldolgozása, akkor akár pszichiátriai betegségek is kialakulhatnak, úgymint depresszió, függőségek, alvászavar, pánikbetegség vagy egyéb súlyos megbetegedések, nem beszélve arról, hogy a kapcsolataink is rámehetnek. Egyébként a feldolgozatlan múltbeli traumák nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti vonatkozásban is sorsromboló hatásúak, ezért lenne fontos minden szinten a feldolgozás, azaz a szembenézés, kibeszélés, megbékélés és a fejlődve továbblépés folyamata.  

A gyász fázisai 

Fülöp Béla pszichiáter szakorvos elmondta: veszteség nemcsak egy hozzátartozó halála lehet, hanem sok más tényező is, például válás vagy az egészség, egzisztencia elvesztése is. A veszteségre adott pszichológiai reakció a gyász, melynek feldolgozása egy pszichológiai munkafolyamat, amely különböző fázisokat foglal magában.  

„Végig kell menni a gyász minden szakaszán ahhoz, hogy az ember újból képes legyen érdemben bekapcsolódni a mindennapi életbe új lendülettel, tervekkel, célokkal. Ezért nagyon nem mindegy, hogyan megyünk végig ezen az időszakon, mert ha meg akarjuk spórolni ezt a munkát, azért valószínűleg nagy árat kell fizetnünk pszichológiai értelemben”

– emelte ki a szakember. 

A gyász különböző fázisai – Elisabeth Kubler-Ross svájci pszichiáter általánosan elfogadott elmélete alapján – a következők: kezdetben a sokk és tagadás időszaka, amikor nem is látszik feltétlenül az illetőn a gyász szembeötlő módon.  

A következő szakasz a harag, a düh, a mások és önmagunk hibáztatásának az időszaka. Ezt követi az egyezkedés, analizálás, a válaszkereső magatartás, a „mi lett volna, ha” gondolatörvények.

„A mélypont, a negyedik szakasz, a tiszta szomorúság fázisa, amikor a gyászoló már nem haragszik, nem egyezkedik. Innen tud elindulni egy felívelő időszak, amikor az illető fokozatosan már képes elengedni a gyászt, és kezd újra megjelenni a motiváció, a korábbi tevékenységei iránti érdeklődés, újból céljai lesznek, egyre pozitívabban viszonyul az új helyzethez, és végül visszakerül az élet körforgásába. Ebben a szakaszban akár már sírás nélkül is tud beszélni az elvesztett hozzátartozóról, sőt idővel akár nevetve, pozitívumait felidézve is tud már róla beszélni” – fejtegette a pszichiáter. 

Kóros jelek 

A pszichiáter kitért a feldolgozatlanság pszichiátriai szövődményeire is, felhívva a figyelmet arra, hogy az elhúzódó gyász bekerült a legújabb DSM-besorolásba, azaz a mentális betegségek klasszifikációjába. A kóros állapotot gyakran a gyász elhúzódása szokta jelezni. Többször a gyász csak hosszú évek múltán jelentkezik, addig a tagadás, halogatás, elfojtás érvényesül, mert az érintett addig nem képes szembenézni a veszteség fájdalmával, nem tudja végezni a gyászmunkát.   

Megnehezítheti a helyzetet az is, hogy ilyenkor a korábbi feldolgozatlan veszteségek is aktiválódhatnak, és hozzáadódnak az aktuális gyászhoz. Egy ilyen csomaggal való megbirkózásban is nagy segítséget jelenthet egy pszichiáter vagy klinikai szakpszichológus bevonása. A veszteségek feldolgozásának számos hozadéka lehet, többek között önismereti téren is, hiszen rávilágíthat arra is, hogy milyen generációs ismétlődések, kóros minták határozzák meg az egyén addigi működését. 

A feldolgozatlanságra utalhatnak egyebek közt az abnormális intenzitású tünetek is, amikor hosszú távon állandósulnak olyan jelenségek, mint például ingerlékenység, álmatlanság, érzéketlenség, ellenségesség, depresszió. A veszteségek feldolgozatlansága vezethet szomatizációs, azaz orvosilag nem indokolható testi tünetekhez (szívdobogásérzés, szédülés, fulladás, zsibbadás, fájdalomérzés stb.), valamint pszichoszomatikus betegségekhez is, amikor orvosilag kimutatható testi betegségekben (például hypertonia, légzőszervi vagy emésztőszervi megbetegedésben) jelennek meg a pszichés problémák. 

Fülöp Béla fontosnak tartotta kiemelni a férfiak gyászának problémáját is, amit a társadalmi sztereotípiák miatt gyakran a lelki fájdalmak, rossz érzések és gondolatok masszív elfojtása jellemez: az „erősebb nem” nem sír, nem beszél a gyászáról. Holott a férfiaknak is szükségük van arra, hogy kifejezhessék az érzéseiket, elmondhassák gondolataikat. Máskülönben félő, hogy végül kiszorítják a tudatukból a gyászt, és ezek az elfojtott pszichés folyamatok a tudatalattiba kerülnek, majd testi és lelki problémákat okozhatnak.    

A pszichiáter emlékeztetett arra is, hogy a veszteség feldolgozatlansága nemcsak az egészséget veszélyezteti, hanem az emberi kapcsolatokat is – ha például egy házastárs elvesztésének traumáját nem sikerül feldolgozni, akkor az ebből adódó belső feszültség, a folyamatos összehasonlítgatás, az irreális elvárások és számos egyéb tényező könnyen kikezdheti egy újabb párkapcsolat sikerét.   

Jobb emberré lehet válni 

A gyászfeldolgozáshoz szorosan kapcsolódik a poszttraumás növekedés témája. „A poszttraumás növekedés lényege, hogy a rosszat nemcsak túléljük, megőrizve azt, akik vagyunk, hanem jobbakká, értékesebbekké, életképesebbekké, sőt hősökké válunk. Ez csodálatos dolog.

Mondhatnám úgy is, hogy minden javára válik annak, aki hisz: ha veszteséget szenvedsz, vagy övön aluli dolgot tesznek veled, amiről nem tehetsz, netán külső sérelem vagy katasztrófa ér, rajtad is múlik, hogy mit kezdesz vele: dönthetsz úgy, hogy ebből is jót fogsz kihozni” – fogalmazott Lőwy-Korponai Bereniké személyiségfejlesztési tanácsadó, utalva számos példaképre, köztük ismert holokauszt-túlélőkre, paralimpikonokra, Nobel-békedíjas aktivistákra és hétköznapi hősökre egyaránt. 

Mi kell ahhoz, hogy ez a poszttraumás növekedés el tudjon indulni bennünk? Lőwy-Korponai Bereniké szerint leginkább a szándék, az értékrend, miszerint abban hiszünk, hogy tudunk ezért tenni, azaz meg tudunk küzdeni a nehézségekkel, és jól tudunk belőlük kijönni. Ennek lényeges eleme, hogy amikor veszteség ér minket, amitől padlóra kerülünk, akkor mi úgy döntünk, hogy visszavesszük a kontrollt, az erőt a megküzdésre. S ekkor elindul egy olyan folyamat, amelyben az értelmezhetetlen, széteső fájdalmat egy értelmezhető, növekedő fejlődésbe tudjuk átfordítani. 

Ez a hozzáállás szembemegy a magyar társadalomra jellemző tanult tehetetlenséggel, amely nem hisz abban, hogy kontrollt gyakorolhat az élete fölött, hanem mindig másoktól vár megoldást. Ennélfogva egy passzív agresszív mintát követ, hiány- és sérelemvezérelten működik, irigység és panaszkodás jellemzi. 

„Sajnos rendkívül találékonyak vagyunk az önigazoló technikák terén, ezért általában eszkalálódik, betokosodik, feldolgozatlan marad rengeteg probléma. Mi több, a feldolgozatlanságok nemcsak a mi életünkben halmozódnak, hanem továbbörökítjük őket az utódainknak is, mintegy automatikusan, ugyanazokban a mintázatokban adjuk tovább nekik a sérelmeinket, veszteségeinket. Nekik pedig még nehezebb kontrollt venniük, és megküzdeniük velük, mert ezek számukra ismeretlen, megfoghatatlan dolgok, nem az övék”

– magyarázta a szakember. 

Kutatásokra hivatkozva elmondta: ha úgy döntünk, hogy szembenézünk a veszteségeinkkel, és foglalkozunk az ezzel kapcsolatos érzéseinkkel, annak rendkívüli személyiségfejlesztő hatása tud lenni. Csak néhány pozitívumot kiemelve: erősödik az önértékelésünk, a megküzdési képességünk, érettebb, bölcsebb, türelmesebb, empatikusabb, erősebb, kiegyensúlyozottabb, szeretettelibb emberekké válhatunk, és sokkal teljesebb életet élhetünk, mint amiről valaha is álmodtunk volna.  

 „Isten tesz képessé arra, hogy a halál ereje fölött is győzni tudjunk” – mondja Tölösi József

„Egy kis somogyi faluban élek három gyermekemmel. Feleségem 2021 tavaszán hunyt el rákbetegségben, az egyik kisfiunkat, Áront pedig 2005-ben érte egy olyan baleset, amitől ő halmozottan sérültté vált. Ezt ugyanúgy fel kellett dolgoznunk egy gyászmunkával, ami sikerült, ahogy sikerült. Ezt a két veszteséget én nem választanám szét egymástól. A feleségem négyéves küzdelem után költözött el, de a betegsége utolsó szakaszában volt egy egy hónapos időszak, amit nyugodtan, otthon, családi körben tölthettünk el, és akkor nagyon mély és nehéz beszélgetésekre is sort keríthettünk. Mindketten úgy éreztük, hogy nem érdemeltük meg a másikat. Erre a 22 évre, ami adatott nekünk, én úgy tekintek, mint egy csodálatos időszakra. 

Akkor jött fel mélyről – ami egy eltemetett dolog volt talán –, hogy miként hozható összefüggésbe a kisfiunk balesetének feldolgozásával feleségem betegsége, mert kiderült, hogy ő hordozott magában önvádlást ezzel kapcsolatban. Ez indokolatlan volt, de a szülői felelősség nehezen vethető le, és jó volt, hogy ezt családilag megbeszélhettük.  

Én magamra haragudtam igazából, és azt kutattam, hogy férjként mit kellett volna másként csinálnom. Éreztem valamiféle felelősséget, ezt ma sem hárítom el. Igyekszem tanulni abból, ami történt, nagyon fontos, hogy magunknak is meg tudjunk bocsátani.  

A veszteség feldolgozása nem volt könnyű, jóllehet, volt benne egy megelőlegezett gyász – a sokk, a tagadás, a harag, a bűnbakkeresés, ezen mi már túl voltunk, amikor feleségem elköltözött. Áron fiunk gyermeki lélekkel és hittel helyretette magában azt, hogy anya elment, és most már az Úrnál van. Ő nem jöhet hozzánk, majd mi megyünk hozzá, de addig sok dolgunk van még itt a földön. Nekünk nehezebb volt, de rengeteget számítottak az emberi kapcsolatok, a közösség megtartó ereje: a siófoki gyülekezet támogatása és a KERT Alapítvány segítsége lelkileg is, anyagilag is nagy támaszt jelentett. Én a legnehezebb időszakokban is azt tapasztaltam meg, hogy Isten nem hagyja magára az embert, és ő tesz képessé arra, hogy a halál ereje fölött is győzni tudjunk. Két hét múlva már visszaálltam a dicséret szolgálatba, és nem sokra rá a gyermekeim is követték a példámat.

A korábbi terveim, projektjeim azért még sorban álltak évekig. Ez most is így van, mert nem akarok másnak látszani, mint ami vagyok, mert az vagyok: egy félember. Aztán ha Isten méltóvá tesz arra, hogy egy új feleséggel megajándékozzon, most már lassan készen állok rá, az újabb motiváció lesz az életemben, ami segít továbblépni.  A gyerekeim mindenesetre fantasztikusan támogatnak ebben (nevet).”