1942 márciusában a 19 éves Helenát ezer másik zsidó lánnyal együtt vonatra tették, hogy aztán Auschwitzba szállítsák őket, ahol nem várt rájuk más, csak kényszermunka és halál. A haláltáborban töltött első napjaiban egy kommandóba, vagyis egy munkarészlegbe osztották be a lányt, hogy bontsák le a részben már amúgy is megsemmisült épületeket.
Helena beszámol róla a filmben, hogy nem szabadott rohanniuk, így amikor ledőlt a fal a bontási munkálatok során, több lányt is maga alá temettek a romok, és szörnyethaltak. Ez a fajta különös mészárlás zajlott heteken át, és a végén már egymást noszogatták előre a lányok a saját túlélésükért.
Nem sok idő kellett Helenának, hogy ráébredjen: ha életben akar maradni, át kell kerülnie egy másik kommandóba. Mesélt neki egyik barátja „Kanadáról”, vagyis arról a hatalmas raktárról a közeli Birkenauban, ahová a zsidók és más foglyok holmijait gyűjtötték össze. Az ott dolgozó fogvatartottak élelemre vagy meleg ruhákra lelhettek a bőröndökben, éppen emiatt a „kanadai” munkát igencsak értékelték a foglyok.
Helenának sikerült is megkaparintania egy „kanadai” munkás egyenruháját. Miután azonban az egyik őr rájött a zsidó lány kis ügyeskedésére, rögtön a büntetőkommandó elé küldték. Szinte biztos lehetett abba, hogy kivégzés vár rá emiatt. De aztán a sors közbeszólt.
Felröppent a hír, hogy az őrök épp egy énekest kerestek, aki fellépne a „kanadai” parancsnok születésnapi partiján. Helenának remek hangja volt, s ha jó benyomást tudna tenni, akár állandó állást is kaphatna „Kanadában”. Ezzel pedig megúszná a büntetőkommandót.
„Úgy gondoltam, jobb ha éneklek, mint hogy meghaljak”
– emlékezett vissza Helena. A zsidó lány német dalainak repertoárja igencsak korlátozott volt, és a „Love It Was Not” című balladát kezdte énekelni, mely egy szerelem nélküli kapcsolatról szól.
Könnyek folytak végig az arcán, miközben énekelte, de úgy tűnt, beválik a dolog. A születésnapos fiú, a 20 éves osztrák Wunsch a dal után odalépett hozzá, és megkérte, hogy énekelje el újra – de csak neki.
Helena egészen megdöbbent.
„Hirtelen egy emberi lény hangját hallottam, nem állatok üvöltözéseit”
– emlékezett vissza később. „Hallottam a ’kérem’ szót.”
Nem meglepő módon Helena végülis „Kanadában” maradt. Eleinte azt mondta magában, nem bír ránézni Wunschra, miután olyan pletykákat hallott, hogy megölt egy foglyot, mert az csempészáruval kereskedett.
„Utáltam eleinte” – mondta. „Gonosz volt, akár az összes többi SS-katona. De ahogy telt az idő...”
A náci fiatalember titokban ételt, sőt kekszet is adott a lánynak, majd cédulákat írt neki ilyen üzenetekkel:
„Ne aggódj, kihozlak innen.”
Megkedvelte a fiút Helena. Egymás iránti kölcsönös vonzalmuk azonban nem kerülte el a többi „kanadai” rab figyelmét sem.
A kapcsolat nyílt titok volt mind a fogvatartottak, mind az őrök között. Helena állandó félelemben élt amiatt, hogy valaki értesíti majd a tábor parancsnokát.
A szemtanúk beszámolói szerint Helena többször látta, amikor Wunsch veri a foglyokat, és egyszer meg is fogta a férfi kezét, hogy megfékezze. Egyre kevésbé lehetett leplezni kettejük kapcsolatát.
1943 októberében Helena visszaemlékezése szerint valaki jelentette, hogy szerelmi szálak fűzik őt a német fiúhoz, majd berakták egy cellába, ahol épphogy el tudott férni. Ezután sokkal diszkrétebben kellett folytatniuk románcukat.
1945 januárjában már az oroszok olyan közel jártak Auschwitzhoz, hogy a rabok hallották a lövéseiket. Az SS-őröket a frontra küldték harcba, a fogvatartottakat pedig evakuálták. Wunsch naplójában leírta, hogyan vett végső búcsút „büszke, fajtudatos zsidónőjétől”.
„Kérlek, Franz, ne felejts el engem!”
Ezek voltak a lány utolsó szavai. Wunsch még utoljára átölelte Helenát, majd hosszan és meghitten megcsókolták egymást. Mindketten túlélték a háborút, azonban útjaik szétváltak.
Franz igyekezett felkutatnia a lányt, azonban Helena a háború után egy cionista aktivistához ment feleségül, így a háború lezárultával szerelmük is véget ért.