A NATO tizenkét állam összefogásaként jött létre 1949-ben. Az alapítók zöme a második világháborúban diadalmaskodó szövetségesek közül került ki, de a korábban Hitlert támogató Olaszország is csatlakozott. A cél az volt, hogy egyesült tömbként lépjenek fel a Szovjetunió kelet-európai terjeszkedésével szemben. A tagországok vállalták, hogy amennyiben bármelyiküket megtámadják, közös fellépéssel katonai segítséget nyújtanak neki. A kölcsönös védelem elvét az alapító szerződés 5. cikkelye rögzíti – ennek az ,,aktiválására” eddig egyetlenegyszer, a szeptember 11-i terrortámadás után került sor. Amennyiben egy NATO-tagállam indít háborút, a szövetségesek nem kötelezhetőek az abban való részvételre.
Charles de Gaulle, Franciaország elnöke nem volt elégedett a NATO-n belül fennálló hatalmi viszonyokkal, szerinte Európa kiszolgáltatott helyzetbe került az USA-val szemben. Miután az USA és Nagy-Britannia többször is visszautasították Franciaország azon kérését, hogy atomhatalomként kezeljék egyenrangú félként a nukleáris védekezéssel kapcsolatos kérdésekben, De Gaulle arra a meggyőződésre jutott, hogy a két angolszász ország között egy különleges, titkos kapcsolat alakult ki, mely Franciaország szuverenitására veszélyes lehet.
De Gaulle emiatt 1959-től kezdve folyamatosan vonta ki a francia haderőket az egyesített NATO-parancsnokság hatásköre alól (a szövetségből ugyanakkor nem lépett ki). Ennek eredményeként az amerikai csapatokat visszahívták Franciaországból, és a NATO központját Párizsból Brüsszelbe költöztették. Franciaország hadereje 2009-ben, Nicolas Sarkozy elnöksége alatt került vissza a NATO-parancsnokság fennhatósága alá.
2024.08.02. (XXVIII/31)
