Szaúd-Arábiához, Katarhoz vagy Ománhoz képest, amelyeket bemutattunk vagy be fogunk még mutatni e hasábokon, Isztambul már rég elveszítette exkluzivitását az európai utazók szemében. Úgy értem, csöppet sem számít már annyira titokzatosnak vagy egzotikusnak, mint talán akkor, amikor még az Orient Express luxusszerelvényei érkeztek be a Sirkeci vasútállomásra, a szultánok otthonául szolgáló Topkapı-palotától pár sarokra. Bár a legendás vasútból mára nem maradt több, mint negédes nosztalgia, az olcsó repülőjáratok kevésbé idilli körülmények között valósággal rázúdítják klienseiket a városra. Tömegével, akár a janicsárok.
Meglehetősen szomorú látványt nyújt a turizmusnak eme új, igencsak lebutított formációja, amely abban áll, hogy az áradat toplistás látnivalók között cirkál, többnyire jó fotólehetőségeket kutatva. Méltatlan utazások garmadáit „költik” el ilyetén Rómában, Jeruzsálemben, vagy jelesül Isztambulban. Pedig aki rászánja az energiát, hogy a tömegturizmus megkérgesedett felszínénél mélyebbre hatoljon, sok kincsre lel a török nagyvárosban.
Az érdeklődés persze érthető; a város történelme páratlan utazásra hív. A görög gyarmatvárosból lett kelet-római főváros végül egy muszlim birodalmi székhellyé vált, és ez a vérzivataros történelem örök nyomokat hagyott a város atmoszféráján. Ugyanakkor a Márvány-tenger, a Boszporusz-szoros és az Aranyszarv-torkolat víztükreinek találkozásánál felépült metropolisz tagadhatatlan sármmal gyönyörködteti az utazót.
2024.08.31. (XXVIII/35)
