De sajnos nem igazán maradandó, szívbe mélyedő élmény. Még ha egyedisége okán mérföldköve is a hazai filmiparnak. S még ha a projekt kapott némi nemzetközi figyelmet a jól sikerült premierje okán az utóbbi berlini fesztiválon. Mindezért kíváncsisággal és a hazai filmek iránti rokonszenvvel ültünk be a nézőtérre, majd a végén távoztunk – kissé hűltebb lelkesedéssel. Pedig a felütés és az atmoszféra izgalmas. A jövőbe helyezett ikonikus helyek, a Nyugati, a Lánchíd, meg az Oktogon közepén terpeszkedő Szabadság-szobor mind tetszetősek. Jó ötlet az is, hogy ismert magyar színészek animációs karakterei (Szamosi Zsófia, Keresztes Tamás, Hegedűs D. Géza) szerepelnek, ha kissé darabosabb is az arcjátékuk, mint a tárgyi-környezeti háttér, ami nagyon „amerikai” (értve ez alatt a vizuális minőséget).
Nyilván több előtanulmány hatása érződik a filmben, de tegyük hozzá gyorsan: ez természetes. Lehet értékeset alkotni úgy is, hogy a mű forrásai jól felismerhetőek – inkább a tálalás minősége a lényeg ma már, mert nehéz teljesen új alaphelyzetet és történetvezetést komponálni. Szinte minden történetet elmeséltek már. A kérdés mindinkább az: milyen módon szólítja meg a közönséget, aki valamit mondani akar.