Ilyesféle a filmfogyasztók többségi vélekedése az alkotóról, akinek minden munkája korhatáros; némelyik a négyzeten az. Ha elemző énünket pusztán esztétaköntösbe bújtatnánk, nézhetnénk az életművet a magára hagyott, bekötött szemmel bolyongó ember segélykiáltásainak – és mukkot se szólnánk a nézőre zuhanó vizuális sokkhatásról (lásd keretes cikkünket), ami a Tarantino-brandnek fontos kelléke. De engedelemmel: nem így teszünk. Azt viszont, hogy nagy hatású, formabontó művészről van szó, készséggel elismerjük. Bár már „forma” se nagyon van, amit bontani lehetne. Csak füstölgő romok az egykori derék nyugati civilizációból. Amit persze nem személyesen Tarantino bontott le; főleg nem szándékosan. Túlzás lenne ezt állítani. Ám, ahogy alább látjuk, van része a maga rendkívüli tehetségével abban, ami világunkat a mai formába öntötte.
Sommás megállapítás ez, mely egy matematikai „sejtés”-hez hasonlóan bizonyítást kíván. Az viszont minimum egy kötetet igényelne. Így az egyes tételeket feldobjuk, az alkotó filmjeire utalunk, színészeit méltatjuk, eszköztárát kivesézzük. Majd a kicsengést összegezzük – vagyis az életmű vektorára tekintünk „harag és részrehajlás” nélkül. Hagyományos filmográfiát dátumokkal viszont nem ígérünk, arra van barátunk, az internet. Célunk inkább, hogy az életmű veleje kerüljön valamiféle józan, túlkapásoktól mentes mérlegre.
A Tarantino-filmekben sosem a történet a lényeg. Inkább az egymást váltó (vagy párhuzamosan futó) helyzetek, melyekbe a szereplők belecsöppennek. S ha már benne vannak, igyekeznek valahogy kikászálódni a bajból. Mert az mindig van, már a sztorik kezdetén. A felvezetés általában egy hosszúra nyújtott párbeszéd, a téma néha profán, mint a Ponyvaregényben (hamburgerek és társaik) vagy a Kutyaszorítóban (popdalok és borravaló), de akár vérfagyasztóan drámai, mint a Becstelen brigantik elején. Itt Tarantino osztrák születésű (angolul és franciául is perfekt) felfedezettje, Christoph Waltz monologizál, majd az egész filmben magas színvonalú színészetet nyújt a zsidóvadász- kettősjátékos náci tiszt szerepében. Nem véletlenül kapott érte Oscart. A nyitó jelenet egyszerre groteszk és drámai, ahogy több későbbi párbeszéd.
2022.12.09. (XXVI/49)
