hetilap

Ez egy véleménycikk.

Fogjuk már fel végre azt a pofon­egyszerű igazságot, hogy a coloroid színtér tengelyének felső és alsó végpontján elhelyezkedő, magas és alacsony sugárelosztással megvilágított, tökéletesen szórtan visszaverő felületek színinger összetevői önmagukban véve színtelenek. A szín csak szemünkben és agyunkban létezik. Ezt egy ötéves gyerek is tudja. És itt van a lényeg: rajtunk múlik, hogy milyen színeket látunk! Meg kell változtatni a gondolkodásmódunkat, hogy ne lássunk bántó színeket. Mármint olyanokat, amelyek azokat bántják, akiket nézünk. 

Ebből a szempontból az egyik legveszélyesebb tudatmódosító sportág a sakk. Az hagyján, hogy az idegesítő pepita tábla vibráló jellege eleve károsan befolyásolja a látást, de az igazán nagy gond a hagyományosan fekete-fehérnek nevezett színek megosztó jellegéből adódik. Nem beszélve a nyomasztó hierarchiáról, melynek csúcsán a király és a királynő áll. Gondoljunk csak bele, milyen személyiségi jogi viszony áll fenn mondjuk egy fehér királynő és egy sötét paraszt között.

Ezentúl pedig egyszer és mindenkorra tudomásul kell venni az uralkodói pár státuszát illetően a társelnöki titulust. Az egyetlen reformra nem szoruló kifejezés ebben az ágazatban a matt.

A véglegesen középszürkévé tett táblán pedig az egykor ellentétes tónusú mezőket és bábukat a „színek” helyett 0 és 1 kódokkal kell átnevezni a digitalizáció módszertanával. Le a színekkel! Magyarul, szögezzük le egyszer és mindenkorra, hogy retinális és funkcionális monokromáziára van szükség! Hát ezt még a legegyszerűbb rovarok is meg tudják valósítani ibolyántúli receptoraikkal.

A sakkreform utáni első lépést pedig a dominó irányába kell megtenni. Az idegesítő és elavult „fehér” pöttyök „fekete” alapon már eddig is sokakat sértettek. Ez a játék azért kell, hogy egyből a sakk után következzen, mert így tud elindulni a dominóelv.

A következő kultúrszféra, amely haladéktalan beavatkozást igényel, a könnyűzene. Ezen belül is különösen a régi, túlhaladott slágerek jelentik a legnagyobb veszélyt. Példának okáért itt van az egykor Kazal László által előadott „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott” című szerzemény. Itt ugye a színskála legalsó sávjának árnyalatáról elnevezett címzettel szemben súlyosan becsmérlő állítás hangzik el már rögtön a dal elején. Az „Az én babám egy fekete nő” című slágerben pedig az etnikai  megkülönböztetés egyben durva szexizmussal is összekapcsolódik. De ott van a hírhedt, szélsőségesen rasszista sláger, Koós Jánostól az „A szívem egy vándorcigány”, nem beszélve Fekete Pákóról, vagy a Fekete Vonat zenekarról, akik már nevükben is hordozzák a kirekesztést. Ez így nem maradhat. 

Valójában persze nem csodálkozhatunk azon, hogy a zene a gyűlöletkeltő eszmék melegágya, csak vessünk egy pillantást a zongorára. Ennek véget kell vetni. A „Fehér orchideák” alattomos módon a növényvilágból vett metaforába bújtatja a fajelméletet, de ha már itt tartunk, ne feledkezzünk meg Karády Katalin „Gyűlölöm a vadvirágos rétet” című szerzeményéről sem, amely felhívás az ökológiai lábnyom környezetkárosító kiterjesztésére.

És ha már a természetnél tartunk, Othellót nemcsak az irodalomból, hanem a szőlőfajták közül is haladéktalanul száműzni kell. Akárcsak az irodalomból Fekete István összes műveit vagy Stendhal Vörös és feketéjét. Az A távolban egy fehér vitorla szerencsére már rég nincs sehol.

De továbbmegyek, Fehéroroszországnak ugyanúgy el kell tűnnie a térképről, mint a cigánypecsenyének az étlapokról. Egyéb dolgok esetében pedig radikális átnevezéssel lehet orvosolni a problémát. Például a visszataszító „négercsók” kifejezés helyett javaslom a sokkal lendületesebb és muzikálisabb „afropuszi”-t, cigánykerék helyet pedig az „etnokörív”-et. 

A feketegazdaság kifehérítéséről pedig szó sem lehet, úgyis forgalomba jött már a kiváló „szürkegazdaság” meghatározás.

Sajnos a gyűlöletcselekmények nem állnak meg a nemzetiségi határoknál, érintik a nemi különbözőségeket is. Mindannyian ismerjük a verbális agresszió indulatkitörését, miszerint: „édes fiam/lányom, akkora pofont kapsz, hogy azt sem tudod, fiú vagy-e vagy lány!” Miért akarjuk ezt fizikai fenyítéssel elérni, miért nem hagyjuk, hogy a gyermek ebbe az állapotba magától jusson el?

Miért nem értjük már meg, hogy a nemi identitás egy állandó interakcióban, performatív beszédaktusok mentén létrejövő viselkedési mintázat, amelynek jellemzőit a szociológiai konstellációk befolyásolják??? Erről szól az oly régen használt „úrhölgy” kifejezésünk is. Szerencsére a magyar nyelv eleve nem állít minket olyan nehezen kezelhető dilemmák elé például az egyes szám harmadik személy megnevezésével kapcsolatban, mint a német „er, sie, es” vagy az angol „he, she, it”. Nekünk itt van a kiváló, multifunkcionális „ő” szavunk, ami nemcsak személyes névmás, hanem kiváló kötőszó is abban az esetben, amikor nem jut eszünkbe az épp megfelelő, következő szó. És hogy a társadalmi nem alkalmazását gördülékenyebbé tegyük, használjuk gyakrabban kötőszóként is az „ő”-t! Ő-zni kötelező! Pontosabban nem kötelező, csak erősen szabad. Nem ő-zni pedig ajánlottan tilos!

A szabadság többé nem lehet a régi, mert az nem szabadság. Az nem szabadság, hogy bármit csak úgy lehet tenni, a szabadság az, hogy bármit, vagyis mindent kell (!) tenni, pontosabban kötelező, illetve nem kötelező, csak nagyon szabad.

Mondjuk ki végre, hogy a semlegesség már túlságosan kirekesztő fogalom, mert emlékeztet azokra, akik között bánásmódbeli egyenlőséget kell megvalósítani, ennek végiggondolása pedig már önmagában bántó különbségtétel, úgyhogy javaslom a semlegtelenség fogalmának bevezetését. A tolerancia kötelező! Nem tolerálni tilos. Akit nem toleráláson kapnak, azzal szemben nincs tolerancia!
Velük szemben az intolerancia a kötelező. Pontosabban nagyon megengedett, más szavakkal lehetségesen szabad. Aki nem kellően intoleráns az intoleránsakkal szemben, azt hatványozottan intoleráljuk, vagyis detoleráljuk, sőt retoleráljuk.

A visszataszító „négercsók” kifejezés helyett 
javaslom a sokkal lendületesebb és muzikálisabb 
„afropuszi”-t, cigánykerék helyett pedig 
az „etnokörív”-et.

Mint a maxitolerancia hívei, természetesen nemcsak eltűrjük, hanem el is várjuk, hogy mindezen alapelvekkel esetleg egyesek nem értenek majd egyet. Sőt, ezt annyira fontosnak érezzük, hogy végső célkitűzésünk nemcsak az egyet nem értés tolerálása, hanem az egyet nem értés kötelezővé tétele. Illetve ajánlottan, lehetségesen, erősen szabaddá tétele. Kötelező (nagyon erősen szabad) egyet nem érteni! Reméljük ezzel mindenki egyet fog érteni, pon­­tosabban senki sem fog egyet érteni.

Fonetikai síkon haladva tovább elmondható, hogy a nők alaphangja magasabb, mint a férfiaké. Míg a férfi zöngéjének az alaprezgése 80–140 Hz, úgy a nőé 160–260 Hz. Bizonyos kultúrák a teltebb, mély orgánumot a létezés elsődleges alapvető principiumával azonosították, míg a magasabb rezgésszámot már csak származtatott, másodlagos jelentőségűnek vélték. Ebből fakadóan bizonyos kultúrákban a nők számára tilos egyes szavak kiejtése. A mongol nyelvben például, ha a férfi neve „Xarzun”, ami a „xarax” – „nézni” szóból származik – akkor a nőnek ezt a szót kerülnie kell, továbbá a „xar” szót is, ami „feketét” jelent. Ez a korábbiak fényében különösen veszedelmes.

Ha például a férj neve „Tara”, ami „csillagot” jelent, akkor feleségének tilos férje nevét kiejteni, ehelyett a „nokkhotra” szót használja férje megszólítására, melynek jelentése „mennyei test”.  

A tabukifejezések kapcsán a legmegdöbbentőbbek a zulu nyelvben használt tabuformák, melyek megszegéséért halálbüntetés jár abban az esetben, ha például a feleség kiejtené az apósa, vagy annak férfitestvéreinek a nevét. Ha a tabunév /z/-t tartalmazna, akkor például az „amanzi” szó – mely „vizet” jelent – használata tilos lenne, és helyette az „amandabi” szót kellene használniuk. Ezek a barbár, elrettentő példák azonban kellő mozgósító erővel bírhatnak reformtörekvéseink szempontjából. Ha például családunk női tagjaival szándékosan azokat a kifejezéseket gyakoroltatjuk, amelyeket e primitív, hímsoviniszta nézetrendszerek tilalmasnak véltek.

Mondassuk ki direkt, minél többször feleségünkkel a „Xarzun”,  „Tara”, „Amanzi” szavakat! Ez azonban csak egy a kreatív módszerek sorából, amellyel kitörhetünk a tudatszűkítő struktúrák keretrendszeréből, amelyek nemcsak a hagyományosan férfi-női kapcsolatrendszer továbbgondolásának, de az egyéb fajok közötti interakcióknak is gátat kívánnak vetni.

Mert miért kell azon megbotránkozni, ha valaki például egy fát akar feleségül venni? És mi van, ha egyszerre több fát? Vagy mi történik, ha egy tölgyerdő beleszeret egy fenyőerdőbe? Vagy egy fóka egy zsiráfba? Egy okosporszívó egy iPhone-ba? Miért akarnánk korlátoltan útját állni a természet/technológia e gazdag, önfeledt kibontakozásának?

Fogadjuk el végre, hogy mindenki más. Senki sem ugyanolyan. Ennek viszont törvényi úton is érvényt kell szerezni, a másság kötelező! Az ugyanolyanság tilos!
Világos? Bocsánat, szürke?