„Nem lehet felelőtlen tettként értékelni a 2. magyar hadsereg Don-kanyarba küldését. Ma már tudjuk, hogy a katonák a fronton mindent megkaptak, amit a korabeli ország adhatott” – jelentette ki Fodor Pál, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója az 1943. januári doni áttörés 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián.
A történészek a mai napig megosztottak a magyar veszteségekkel kapcsolatban: egyes becslések 93 ezer, mások 120, de akár 148 ezer ember halálával számolnak. Abban mindenki megegyezik, hogy a doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége.
A felelősséggel kapcsolatban szintén megoszlanak a vélemények. Fodor Pál az említett megemlékezésen azt mondta, szerinte a magyar politikai vezetés nem tehette meg, hogy ne vegyen részt a németek oldalán a Szovjetunió elleni harcban, mert a trianoni országcsonkítás korrekciója csak német és olasz segítséggel jöhetett létre. Szakály Sándor hadtörténész, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság tagja úgy véli, az utókor közvélekedésével szemben az előírásoknak megfelelően mindennel felszerelték a 2. magyar hadsereget, amely „megkapott mindent, amit meg lehetett kapni”.
Erdélyi Péter 2003-ban forgatott, Doni tükör című filmje mindezt cáfolja: Erdélyi a helyszínen keresett meg orosz túlélőket, akik többek között arról is beszámoltak, hogy az 1942 nyarán érkező hadsereg nem volt felkészítve az otthoninál sokkal hidegebb orosz télre, morális állapota pedig enyhén szólva is megkérdőjelezhető volt. Szinte hihetetlen, de sok magyar parancsnok kitűnően érezte magát a megszállt területeken, mert „az otthoni nímand élet-halál ura volt néhány száz ember felett, jókat evett, vacsorákat rendezett, ellátta magát alkohollal és nőcskékkel” – hangzik el a dokumentumfilmben.
Hende Csaba honvédelmi miniszter a doni katasztrófa kapcsán tartott rendhagyó történelemórán diákoknak arról beszélt, hogy hősi halottnak számítanak a parancsteljesítés közben, fegyverrel a kézben életüket vesztő katonák, függetlenül attól, hogy a háború, amelybe bevetették őket, utólag sikeresnek vagy sikertelennek, helyesnek vagy helytelennek, igazságosnak vagy igazságtalannak minősül. Hende szerint azok, akik ottmaradtak a Don-kanyarban, mind hősi halottak.
A magyarok hősiességéről szóló jelenkori értékelésekkel szemben a túlélő oroszok gaztettekről, a polgári lakosság gyilkolásáról és rablásokról emlékeztek Erdélyi kamerája előtt. Egy magyar szemtanú a naplójában arról írt, hogy „bármennyire tiltva volt a háború következtében amúgy is elszegényedett lakosság fosztogatása, ezt nem lehetett elkerülni, hiszen nem volt ennivalójuk a katonáknak”.
Nyikolaj Podsztavkin, a doni térségben fekvő Korotojak község lakója arról beszélt a filmben, hogy a németek mögött beözönlő „mágyárik” fosztogattak, elvittek mindent, amit lehetett: „élőt és élettelent, marhát, baromfit, rongyokat, miközben bajonettekkel mászkáltak”. A fosztogatás egyik ismert fajtája volt, amikor a magyar katonák elhajtották a helyiek jószágát, elszállították a terményét, majd később ikonokra, szamovárokra cserélték mindezt a következő faluban. Voltak, akik a rabolt javakat postára adva Magyarországra küldték, derül ki egy magyar katonaorvos beszámolójából, aki hasonló módon gyarapította vagyonát. Ezek a bűnök azonban eltörpülnek a polgári lakosság ellen elkövetett gyilkosságokhoz képest. Ivan Smatov, a Voronyezsi Veteránszövetség elnöke arról számolt be, hogy mérhetetlen sok dokumentum van a birtokukban, melyek arról tanúskodnak, hogy a magyar hadsereg „kegyetlenül, gátlástalanul, törvénytelenül és feleslegesen irtotta az ártatlan polgári lakosságot is”.
A túlélők egyike, egy idős asszony fejből idézte azt a gúnyverset, ami a háború után keletkezett, de évtizedek óta fennmaradt: „Péter napján vasárnap a magyarok megjöttek /Kikergettek minden embert/Ütöttek és lőttek/Majd bezártak minket a templomba/Ahol a népek haltak halomba/A folyó mögött a kiserdőnél oroszok álltak/Segítségünkre siettek/S maguk is elpusztultak”. A magyar katonák Uriv község 750 lakóházából 749-et felégettek, a háromezer fős lakosságot megtizedelték, a túlélőket három napig étlen-szomjan őrizték.
A filmben megszólaló történészek szerint a magyarok kegyetlenkedéseiről szóló százas nagyságrendű dokumentumokhoz a külföldi, így a magyar történészek is hozzáférhetnek. Az orosz szakemberek ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a magyarok között sok jóravaló, jó szándékú katona is volt, és összességében a magyar hadsereg sem volt kegyetlenebb a németnél vagy az olasznál.
Krausz Tamás történész, szovjetológus a Hetek megkeresésére azt mondta, hogy a magyar katonai szerepvállalást pozitív színben feltüntető történészek politikai megrendelésre dolgoznak, és egyszerűen figyelmen kívül hagyják mindazon dokumentumokat, melyek alapján kijelenthető, hogy a Don-kanyarba küldött magyar hadsereg megroppant erkölcsi állapotba került, tiszti kara felkészületlen volt, a katonák pedig irreálisan gyenge felszereltséggel vágtak bele a végzetes háborúba. Krausz szerint a magyar katonákat áldozatként küldték a németeknek alárendelt hadseregbe, és nem hősként, hanem áldozatként haltak meg. A történész a Horthy-rendszer megszépítéséhez szükséges mítoszteremtésnek nevezte a doni tragédiával kapcsolatos újraértékeléseket.
2013. 01. 25. (XVII/4)
