Persze, tisztázandó, mit tekintünk voltaképp sikernek. Még pontosabban: a kormányzat mit tekint annak. Mert amennyiben a Brüsszelben történtek hazai visszhangját, akkor lehetséges, hogy relatíve sokan úgy vélték, igen, ezen a hangon, ezzel a büszke eréllyel kell helyükre tennünk az unió akadékoskodó bürokratáit, nemzetünk nyegle sértegetőit. Hiszen igaza volt Navracsicsnak, amikor keményen kijelentette, hogy természetesen készek vagyunk elfogadni az Európai Tanács határozatait: feltéve, ha azok megfelelnek a mi törvényeinknek.
Nem ártana azonban figyelembe venni, hogy létezik egy másik nézőpont is, amely az alapjogi bizottság meghallgatásán részt vevő képviselők népes csoportjáé, beleértve magát Neelie Kroest, aki – tévedések elkerülése végett – nem csupán a médiaügyek biztosa, hanem az Európai Unió Bizottságának alelnöke is. Mármost láthattuk, hogy a teremben ülők milyen jót mulattak Navracsics Tibor határozott elvi állásfoglalásán. Egyszerűbben szólva: kinevették. Ha ez sikerként könyvelendő el, akkor bizony nagy a zavar azoknak a fejében, akik kormányzatunk kommunikációját irányítják.
Idézzük csak fel, mi is történt valójában Neelie Kroes és Navracsics Tibor között. Kroes azzal kezdte első megszólalását, hogy felidézte az egybegyűlteknek, miben állapodott meg két órával korábbi találkozóján a miniszterelnök helyettesével. Azt mondta, mivel partnere személyes ígéretet tett az Európai Tanács majdan megszületendő határozatainak végrehajtására, következésképp reméli, hogy ezt a vállalást az adott plénum előtt nyilvánosan is megerősíti. Fontos leszögezni: amikor ez elhangzott, Navracsics Tibor nem reagált, nem cáfolta Kroes szavait. Később aztán a biztos – már az expozéját követő vita során – odafordult Navracsicshoz, és arra kérte, erősítse meg egyértelműen, hogy azt az ígéretet, amelyet a miniszterelnök-helyettes neki tett, a magyar kormány kész teljesíteni. És ekkor hangzott el Navracsics szájából a nem kis derültséget keltő válasz: persze, készséggel figyelembe vesszük az Európai Tanács ajánlásait – amennyiben azok megfelelnek a magyar törvényeknek.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Neelie Kroes nem nevetett. Valószínűleg megdöbbent. Voltak már tapasztalatai a magyarok sajátos tárgyalástechnikájáról, de azt azért nem gondolta, hogy ilyen módon képesek kibújni a csak néhány órával korábban elfogadott megállapodás alól. Nemigen érthette, hogyan lehetséges, hogy miután az unió Bizottsága hónapok óta vizsgálja bizonyos magyar törvények európai kompatibilitását – és azok túlnyomó részét elutasítja – , a kormány képviselője épp ezeknek az inkriminált törvényeknek akarja megfeleltetni az Európai Tanács elvárásait. Navracsics nyilvánvaló, sértő cinizmusa többet árult el a jogállamiság kormányzati felfogásáról, mint kötetnyi szakelemzés.
Aztán pár nappal később Szájer József – bizonyára ismét sikeresen – még megfejelte ezt a kommunikációs bravúrt. Szigorú nyílt levélben kérte számon Neelie Kroeson, hogyan merészelte Navracsicstól „egy nem uniós szervezet”, nevezetesen az Európai Tanács még el sem készült javaslatainak teljesítését előre követelni. Ezzel – legalábbis a levélíró szerint – az uniós biztos „kilépett a tőle elvárható pártsemleges szerepből”.
Szájer műfelháborodása alighanem szomorúbb látlelet, mint a védelmébe vett miniszterelnök-helyettes ominózus kijelentése. Kétségtelen, hogy akik nem tudják, miért hivatkozott Kroes az Európai Tanács várható állásfoglalására mint zsinórmértékre, azokat félrevezetheti ez a handabandázás. Ám az unió számára azért meghatározó az Európai Tanács verdiktje, mert az lényegében az alkotmányjogi szaktekintélyekből álló Velencei Bizottság elemzését közvetíti. A „velenceiek” pedig most éppen nyolc kritikus ponton vizsgálják a magyar alaptörvényt; megállapításaikat az unió adminisztrációja minden bizonnyal magáévá fogja tenni – mintha csak egy választott bíróság ítéletéről volna szó. Mert a Velencei Bizottság reputációját és illetékességét Európában nem szokták elvitatni.
Ami pedig Szájernek a „pártsemlegesség” feladására vonatkozó vádját illeti: ez merő humbug. Mint említettük, Neelie Kroes nem az európai parlament valamelyik pártcsaládjának képviselője, hanem a Bizottság alelnöke, aki Manuel Barrosóval együtt kizárólag az uniós normák betartásán hivatott őrködni. Persze, a Fidesz brüsszeli delegáltjai folyvást a szocialisták, a liberálisok és a zöldek – az ő szemükben egyszerűen csak a „nemzetközi baloldal” – aknamunkájáról regélnek, és a magyar alkotmányt ért valamennyi bírálatot igyekeznek „pártos” támadásként értelmezni. Szájer levele ebbe a honi használatra kialakított, álságos propagandába illeszkedik.
Mint ahogy természetesen azok a kiszivárogtatások is, amelyek a kormányzati kommunikáció szüntelen diadalairól szólnak; mi több arról, hogyan kényszeríti térdre ellenállhatatlan, sziklaszilárd érvrendszerünk az „okoskodó” Nyugatot. Akinek szeme és füle van, és netán mást is meghall a kormány szócsövein kívül, netán olvas külföldi, mégpedig konzervatív (!) lapokat, az ugyan nem ül fel ennek a szorgos népámításnak, de a sikeres kommunikáció ilyetén kommunikálása mégsem teljesen veszélytelen. Ha mások nem is, de maguk a kormányzati és kormánypárti tisztségviselők óhatatlanul delejes hatása alá kerülhetnek. És nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy rezsim emberei elhiszik a saját fals propagandájukat.
Amikor elszántan becsapják önmagukat, csak azért, hogy ne kelljen szembenézniük a valósággal.
2012. 02. 17. (XVI/07)
