Mészáros Tamás
A házelnök hosszas gyalázkodását Lázár Fidesz-frakcióvezetőnek már nem sikerült túlszárnyalnia, de szavaiból az mindenképp világos lett, hogy a kormánypártok egyrészt még mindig görcsösen keresik az „alkotmányozási kényszer” igazolását, másrészt tisztában vannak vele, mennyire kétséges a majd egyedül általuk elfogadott törvény legitimitása. Érzékelik, hogy az alkotmányozás aktusához, egy valóban nemzeti dokumentum létrehozásához a pusztán formális jogi felhatalmazás kevés – ezért szidalmazzák oly kitartóan azt a két pártot, amelyeket épp ők hoztak olyan helyzetbe, hogy ha adnak valamit magukra és a demokráciára, akkor semmiképp se vehessenek részt a parlamenti kutyakomédiában.
Még a tervezet felett bábáskodó Szájer József, Gulyás Gergely, Salamon László vagy akár az immár teljesen nekivadult Kövér sem hiheti, hogy a folyamatosan kárhoztatott 1949-es alkotmányt valóban ki kellene dobni, hiszen valamennyien tudják: az évek során – nagyrészt épp az általuk most kasztrált Alkotmánybíróság jóvoltából – a hatályos normaszöveg lényegében az európai jogállamok mintájára változott. Maga Sólyom László, majd nyomában más szaktekintélyek is úgy foglaltak állást, hogy Magyarországon nincs alkotmányozási kényszer, ezért semmi nem indokolja azt a kizárólag politikai okokból forszírozott sietséget – vagy inkább kapkodást –, amit a Fidesz erőltet rá a parlamentre. Amennyiben az Alkotmány egyes részei egy társadalmi közmegegyezés alapján mégis korszerűsítendőnek találtatnának, úgy ezt a munkát higgadt és kiérlelt szakmai elemzéseknek kellene megalapozniuk.
Ezzel szemben a Fidesz-alkotmány kodifikációs fércmű – és akkor még nem beszéltünk kétségbeejtően nyilvánvaló politikai célzatáról, illetve annak következményeiről. A sajtóban eddig már sokat idézett preambulum (illetve legújabban: nemzeti hitvallás) persze avitt és retrográd; az értelmetlen múltba révedés és a nemzetieskedő fennhéjázás ostoba keveréke, de közjogi konzekvenciái voltaképp nincsenek. Anakronisztikus megfogalmazásai alighanem a radikális és szélsőjobbos szavazóbázis kielégítését szolgálnák; de mint látjuk, annak a társaságnak még ez is kevés, hiszen hiányolják a Szent Korona-tan mindent átható jelenlétét, úgy is mint alapeszmét, úgy is mint gyakorlati útmutatót. Szerencsére a fideszesek odáig mégsem mentek, hogy ennek a zagyvaságnak teret adjanak, de azért Szent István koronáját a magyar alkotmányos jogfolytonosság jelképének tekintik. E mértéktartóbb verzió is képtelenség ugyan – hiszen a korona legfeljebb a rendiség közjogi berendezkedésével hozható összefüggésbe, nem a köztársasággal –, ám távolról sem ezeknek a szimbolikusnak szánt frázisokkal van az igazi baj.
A Fidesz-alkotmány legdrámaibb jellegzetessége abban rejlik, hogy nem az ország, nem az állam és nem a nép alaptörvénye, pusztán egy politikai erőcsoport hatalmi krédója. Ez a normaszöveg, amit most a kormánypárt önmagával jól „megvitat”, nem egyéb, mint az eljövendő parlamenti ciklusokra szóló hatalmi életbiztosítás arra az esetre, ha a jobboldal netán elvesztené a választásokat. Minthogy ez az alkotmány nemcsak azt teszi lehetővé, hogy változatlanul kezében tartsa a meghatározó közintézményeket, de akár arra is módot ad, hogy amennyiben a Költségvetési Tanács nem hagyja jóvá az aktuális büdzsét, az államfő feloszlathassa az Országgyűlést. Magyarán: Orbán Viktor az általa hosszú évekre székeikbe plántált kegyencei jóvoltából ezen az abszurd kerülő úton mindenképp visszaszerezheti uralmát az ország felett.
De az új alkotmány ettől a szélsőséges lehetőségtől eltekintve is katasztrofális helyzetet teremt. Mindenekelőtt azáltal, hogy leépíti a jogállam úgynevezett fékeinek és ellensúlyainak épp az utóbbi húsz évben kialakított rendszerét. Ahol eddig az Alkotmány szövege egyértelmű védelmet adott a polgároknak, ott most legfeljebb az állam semmire sem kötelező „törekvései” szerepelnek, az Alkotmánybíróság pedig – ellentétben a Fidesz korábbi ígéretével – nem kapja vissza elkonfiskált hatásköreit. És aztán ott vannak azok a nyitva hagyott kérdések, amelyekre a „sarkalatos” jogszabályalkotás, vagyis a kormánypárti többség akadálytalan akarata adja majd meg a választ. Ám ennek a szemérmetlen hatalomkoncentrációnak mindezen túl akkor foghatjuk fel a páratlan veszélyességét, ha elképzeljük azt a végtére nem kizárható politikai szituációt, hogy a választásokon egyszer mégiscsak vesztes Fidesz a parlamentben új kormányerővel kerül szembe.
A most elfogadás előtt lévő alkotmány értelmében minden gazdasági és pénzügyi intézkedéshez, az új kurzus bármilyen lényegi lépéséhez a kétharmados alaptörvény megváltoztatása volna szükséges, mert ez a dokumentum ezután valamennyi területen megkerülhetetlen. Miután pedig aligha valószínű, hogy a jövőben bármilyen új kormánynak kétharmados többsége lenne, az ország irányíthatatlanná válik és megbénul. Még egy relatíve nagyarányú kormánytöbbséget is gúzsba köt majd az alkotmány; de nem pusztán az alapjogok tekintetében, hanem minden olyasmiben is, ami normális viszonyok között a mindenkori kormány hatáskörébe tartozik.
2011. 03. 25. (XV/12)
