Az 52 órás felvétel a Legfelsőbb Bíróságtól 1990-ben a Magyar Országos Levéltárba került, ahol ma is megtalálható. A rögzített anyag meglepően jó minőségű, egy-egy néhány másodperces részlettől eltekintve folyamatosan követhető, érthető.
Az eredeti felvételeket a Magyar Országos Levéltár megrendelésére az elmúlt év folyamán az Országos Széchényi Könyvtár közreműködésével digitalizálták. A levéltár hozzájárult ahhoz, hogy a digitalizált hanganyagot egyszeri alkalommal, a per évfordulóján lejátszhassák az OSA (Nyílt Társadalom Intézet) Archívum Centrális Galériájában rendezendő megemlékezés keretében. Ehhez az intézmény megkapta az összes egykori áldozat ma élő hozzátartozóinak a hozzájárulását.
Az eredeti elgondolás szerint a perben rögzített hang- és képanyagokat a Kádár-rezsim a maga propagandacéljaira is fel kívánta használni. Szalai József ügyész vádbeszéde ezért rendkívül teátrális volt, látszott, illetve hallatszott, hogy a kamerának „játszik”. Beszédének a tartalma egyben a Kádár-rezsim hazug, ellenforradalmat kiáltó ideológiájának az esszenciája volt – fordulatai történészek szerint egészen Berecz Jánosig hatottak. Szalai József, aki egyébként egykoron kispapnak készült, a Legfelsőbb Bíróság elnöke lett.
A pernek két szakasza volt. 1958 februárjában tartottak két tárgyalási napot, ami után felfüggesztették a pert. Az ügyész szerint több felkelés nyomozati anyaga nem készült el, de történészek szerint a felsőbb körökben sem voltak elégedettek a tárgyalással és a bíró stílusával, talán nem elég határozottan nutasította el Kádár János megidézését. A rendkívül szókimondó Szilágyi József, Nagy Imre titkára ugyanis ezeken a tárgyalásokon a vádlottak padjára követelte a szovjetekkel kollaboráló pártvezetést, Kádár Jánost, Münnich Ferencet és Apró Antalt. (Érdekes, hogy egy jobboldali hetilap az egész eseménysorozatból leginkább azt emelte ki, hogy „Nagy Imre titkára Dobrev nagyapját is a vádlottak padjára követelte”.)
Szilágyi egyébként már a kérdésfelvetéseket visszautasította, rögtön el is különítették, majd kivégezték. Több hónappal később, a Nagy Imre-per után megjelentetett kommünikében szerepelt az ő halálos ítélete. A Nagy Imre-perre ugyanis 1958 júniusában került sor, új bíróval, Vida Ferenccel.
A per előzményéhez két fontos tény is hozzátartozik. Kádár János több nyilatkozatában is büntetlenséget ígért a forradalom résztvevőinek és vezetőinek. Az 1956. november 26-ai rádiónyilatkozatában kijelentette: „Megígértük, hogy nem indítunk büntetőeljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, még ha később maguk is beismerik azokat. Tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez.” Ehhez képest több mint kétszáz embert végeztek ki, több ezret börtönöztek be.
Feltehetőleg szovjet kezdeményezésre döntöttek Nagyék felelősségre vonásáról, majd a per megindításáról az 1957-es moszkvai szovjet–magyar csúcstalálkozón határoztak. Nyárra a vádirat összeállt, de szovjet kérésre a pert elhalasztották. Idővel úgy tűnt, hogy Hruscsovnak nem volt fontos ez a kérdés, sőt, a pártvezér 1958 eleji békeoffenzíváját megzavarta volna a kivégzés. Az OSA sajtóanyagából úgy tűnik, hogy tulajdonképpen Kádár Jánosnak úgymond ki kellett cseleznie a szovjeteket, hogy leszámolhasson volt politikustársával, Nagy Imrével.
A per koncepciója szerint Nagy Imre és szervezett csoportja már 1955-től tudatosan, az imperialistákkal szövetkezve készítette elő az ellenforradalmat, készült a hatalomátvételre, a proletárdiktatúra megdöntésére.
Az igazság az volt, hogy Nagy Imre legitim módon, bizottsági döntésekkel került szembe a szovjetekkel. Tanulmányait például kiküldte Moszkvába. A döntéseknél, amelyek a forradalomhoz vezettek, több esetben maga Kádár János is ott volt.
A Rákosi-terrorral ellentétben nem fiktív vádakat hoztak föl az áldozatokkal szemben, hanem valóságos tényeket tüntettek fel torz színben, eredeti összefüggéseikből kiragadva, eredeti jelentőségüket felnagyítva, az eljárást elrendelő hatalom politikai-ideológiai szükségleteinek megfelelően. A baráti beszélgetés, a politikai helyzet elemzése, az alternatívákról folyó tanácskozás így válik titkos találkozóvá, szervezkedéssé, a tanulmányírás ellenséges propaganda kifejtésévé.
A hangfelvételek tanulsága, hogy a hónapok óta a börtönben sínylődő Nagy Imre eleinte úgy vélte, hogy korrekt tárgyalás lesz. Ez érződött az első és második tárgyalási nap hangulatából, ahol rendkívül érthetően mondta el az élettörténetét. Ahogy haladt a tárgyalás, úgy derülhetett ki számára, hogy koncepciós perről van szó, amelynek végén ott áll a bitófa. Többek között abból, hogy hiába kérte a jegyzőkönyveket és dokumentumokat arról, hogy a lépései mögött ott voltak a legitim felhatalmazások. Ennek ellenére végig tiltakozott a vádak, a bűnössége és a zárt tárgyalás ellen.
A védelem tanúit nem hallgatták meg, a bíró az események rekonstruálása során megakadályozta, hogy a forradalom ideje alatt hozott politikai döntésekben annak idején részt vevő Kádár János vagy más politikusok szerepéről szó essék.
Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót halálra ítélték, hiszen kellett egy politikai, egy katonai és egy értelmiségi bűnbak a forradalom kirobbantásáért. Kopácsi Sándor életfogytiglani, Donáth Ferenc 12, Tildy Zoltán 6, Jánosi Ferenc 8, Vásárhelyi Miklós 5 éves börtönbüntetést kapott.
Nagy Imre arra a bírói kérdésre, hogy bűnösnek tartja-e magát, azt válaszolta: „Nem. Nem érzem magamat bűnösnek, bár a vádiratot megértettem, ellenben kötelességemnek tartom itt a bíróság előtt kijelenteni, én bűnbaknak érzem magam. (
) Rendkívül rossz bűnbaknak lenni, de vállalom ezt a szerepet.”
2008. 06. 13. (XII/24)
