A pénzügyminiszter ebben a bizakodó szellemben nyilatkozta az év első
munkanapján, hogy nyártól kezdve minden jobb lesz, ekkorra érzékelhetők lesznek
a kormány politikájának eredményei. A miniszternek – akinek személyesen is nagy
szerepe volt abban, hogy az ország ide jutott, ahol tart –, valószínűleg igaza
van. A gazdaság egészét illetően valóban fordulat következett be, a választás
évében még tíz százalék közelében lévő hiány 2007. végére hat százalék alá
csökkent. Ettől azonban nem lesz jobb a helyzet, csupán nem lesz annyira rossz,
mint lehetne. Ha ez a folyamat tovább tart, akkor valóban növekedhet az ország
iránti bizalom, bár ne felejtsük el, hogy ez a bizalom nem hangzatos politikusi
nyilatkozatokban, hanem befektetett tőkében mérhető. A befektetők azonban
Magyarországra már nem úgy néznek, mint a 90-es évek elején, amikor a
legígéretesebb kelet-európai célpont voltunk, hanem mint egy lehetséges
befektetési hely, amihez képest a környező országok, Szlovénia, Szlovákia,
Csehország és még Románia is számos előnyt ígér (ha csak a korábban évtizedekkel
mögöttünk lévő Szlovákiát nézzük, ahol a tervek szerint 2009-től bevezetik az
eurót, jól érzékelhető mire is gondolok).
A 2008-as évben a kormánynak változatlanul egy cél lebeghet a szeme előtt: a
hiány további csökkentése. Ezt pedig nem lesz könynyű elérni, hiszen már az
előző év hiánycsökkentő lépései is súlyos mellékhatásokkal jártak, nevezetesen a
vártnál magasabb inflációval és a gazdasági növekedés leállásával. A hiány
további csökkentése bizonyosan népszerűtlen lesz. Ennek az az oka, hogy hiányt
két elem kombinációjával lehet csökkenteni. Lehet csökkenteni az állam
kiadásait, illetve növelni a bevételeket. Mindkét elem népszerűtlen
intézkedéseket feltételez. A kiadások csökkentése keretében állami
alkalmazottakat kell elbocsátani, iskolákat, óvodákat bezárni, korlátozni kell
az egészségügyi és oktatási kiadásokat, mivel a költségvetésnek ezek a
legjelentősebb kiadási tételei. A bevételek növelése pedig az adók emelését, és
a korábban nem adóztatott tevékenységek megadóztatását jelenti. Könnyen
belátható, hogy ezek konkrét érdekeket sértenek és növelik a kormány
népszerűtlenségét.
A helyzetből kiutat jelenthetne a gazdasági növekedés, hiszen a gazdaság így
több jövedelmet termelne, ami növelné az állam bevételeit is és a gazdaság
szereplőinek bevételeit is. A növekedés lehetőségét azonban éppen a kiigazító
intézkedések bénították meg.
A kormány által szorgalmazott program megvalósítását, plusz a nélkülözhetetlenül
szükséges reformokat, az egészségügy, a nyugdíj, az oktatás és a közigazgatás
területén eddig a világban csak nagy bizalmi tőkével rendelkező kormányok
(például Margaret Theatcher vagy Tony Blair Angliában), vagy diktatúrák (például
Pinochet Chilében vagy néhány ázsiai ország esetében) tudták megvalósítani.
A diktatúra lehetőségét az Európai Unióhoz tartozás kizárja, a kormányzat
népszerűvé válását részint maguk a szükséges intézkedések, részint a kormány
súlyosan téves helyzetértékelései teszik lehetetlenné.
A legszűkebb döntéshozó kör politikai szocializációja két gyökérből táplálkozik,
a rendszerváltás előtti szocialista „reformdiktatúrák” gondolkodási és
cselekvési modelljéből, részint a demokratikus döntéshozatalt teljesen nélkülöző
vállalati irányítási módszereiből. Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy a
kormányzat olyan szavazókat is elidegenít, akiket nem kellene. Ez történt az
egészségügyi reform bevezetése során, ahol a kormánypártok olyan intézkedéseket
erőltettek keresztül a parlamenten, amelyek évtizedes távlatban alakítják át az
egészségügyet, de nélkülözik a széleskörű szakmai és társadalmi támogatást.
Hasonló a helyzet az azonos nemű párok együttélésének le-galizálása során is,
ahol a nagyobbik kormánypárt saját szavazóbázisa kijátszásával érte el célját,
teljes mértékben kizárva a társadalmi vitát az ügyben (Melegjogi
áttörés – Hetek 2007. december 21.)
Az alternatíva
2008. 01. 04. (XII/1)
