Mi lehet az oka, hogy az 1956-os nemzeti ünnepből kezd kiveszni a nemzeti jelleg? Az elmúlt napokban a politikai rendezvényeken éppen a nép, a nemzet hiányzott: nagyon sok budapesti vidékre utazott – vagy ahogy többen fogalmaztak: menekült –, vagy bezárkózott a lakásába, családjával töltötte el az ünnepet. De a tömegrendezvényeket sem az öröm, a forradalom hőseire történő büszke emlékezés, hanem inkább a düh, a dermedtség jellemezte.
– Nagyon elkeserít, hogy ide jutottunk. Ha éppen ezekben a napokban nem tudunk megállni egy pillanatra, hogy felidézzük a hősök emlékét, akiknek annyi mindent köszönhetünk, akik az életüket adták, akiknek az idegrendszere ment rá minderre, akkor mikor leszünk képesek rá? Az emléknap főhajtás, tudatosítás. Az, hogy mécsest gyújtunk, szimbolikus erejű: ezzel fejezzük ki, hogy a börtönbe vetett vagy elvett vagy föláldozott élet nem volt hiábavaló, nem volt értelmetlen.
A kormány tehetségtelenségét, lelki sivárságát mutatja, hogy nem tud méltó módon emlékezni. Jól példázza mindezt, hogy már hetekkel október 23-a előtt csak az zúdult ránk a médiából, hogy hová nem mehetünk ünnepelni. Ismét elindult a hisztériakeltés, az agymosás. Szinte már meg sem lepődünk, hogy a miniszterelnök csak kordonok mögött, elnéptelenedett, kiürített utcákon, magányosan ünnepel. Pedig végre tudomásul kell vennünk azt is, hogy a 21. század kihívásaival szemben felértékelődik a nemzeti identitás és a nemzeti kultúra szerepe. Az utolsó órában vagyunk, a hősök még köztünk vannak. Meg kell becsülnünk őket.
Van-e értelme a nemzeti ünnepnek, ha a politikai elit csak kordonok mögött, rendőrök és biztonsági őrök védelmében merészkedhet a közterekre?
– Engem ez a Kádár-rendszerre emlékeztet: a négy évtizedes hallgatás éppen azt igyekezett elvenni az emberektől, hogy értelmet lássanak 56 világtörténelmi jelentőségű forradalmában.
A többi között ez is a kormány alkalmatlanságát bizonyítja. Óriási bűnnek és árulásnak tartom, ha 1956 szellemiségét nem tudjuk átörökíteni az utánunk jövő generációknak. Végzetes hibát követünk el, ha a gyerekeink nem tanulják meg, mit jelent fejet hajtani az áldozatok előtt, ha nem tudunk nekik példát mutatni.
Mégis optimista vagyok: a Terror Háza Múzeumot eddig több mint kétmillióan látták. Tavaly, az ötvenedik évforduló alkalmából lepleztük le a Hősök Falát, tízezrek gyújtottak gyertyát, hozták el az emlékezés virágait a 228 porcelánképpel díszített homlokzat tövébe. Az emberek nap mint nap megállnak az Andrássy út 60. előtt: nem felejtve a két totális diktatúra borzalmait.
A társadalom nagyobb része azonban néma, közönyös, zárkózott. Legalábbis így tűnik, a néhány száz radikális tüntetőt leszámítva. Csalóka ez a kép?
– Mindenki feszült és kiábrándult. Mostanra már szinte kezelhetetlenné vált a helyzet. Több publicisztikámban és interjúban hangsúlyoztam: az írástudók, beszélni tudók dolga lenne, hogy minderről szóljanak. A magyar politikai elit azonban 20. századi politikát akar folytatni a 21. században is. A helyzet kilátástalannak tűnik, a politikai elit a saját alkalmatlanságáról állít ki bizonyítványt azzal, hogy képtelen a kompromisszumra.
Az emberek elbizonytalanodtak. Hetente újabb és újabb ötletrohamokat, csomagokat, összevonásokat, reformokat és programpontokat zúdítanak rájuk, újabb és újabb fantázianevek mögé bújtatott adók nyomorítják meg őket. Csodálkoznék, ha nem izzana valami a felszín alatt.
A kialakult helyzetért mennyiben felelős a bal-, illetve a jobboldal? És hogyan lehetne ezt a lidércnyomásos állapotot felszámolni?
– Eddig sem titkoltam, hogy lesújtó a véleményem. Ez a kormány percpolitizálást folytat, mert számára a következő perc túlélése a legfontosabb feladat, a miniszterelnök ámokfutáshoz hasonló reformőrületbe kezdett. A megoldást a gesztusokban, a megállapodásban látom. Szerintem sokkal több mindenben egyet lehetne érteni, ha képesek lennénk egyáltalán eljutni oda, hogy a másikat meghallgassuk.
2007. 11. 02. (XI/44)
