– Az utóbbi napokban a nőnapnak is köszönhetően jobban felszínre jött, hogy miképp viszonyul a magyar társadalom a nők és férfiak esélyegyenlőségének kérdéséhez. Meglehetősen visszás a kép, nemde?
– A nők hátrányos megkülönböztetése, kiszolgáltatottsága nem ideológiai kérdés, hanem eléggé mindennapos jelenség ahhoz, hogy folyamatos téma legyen a médiában – nőnapon is, meg máskor is. Ráadásul a munkaerőpiacon vagy a magánéletben elszenvedett sérelmeknek nem csak a jogi vonatkozásaira kellene fókuszálni, mert ennél sokkal fontosabbak a hétköznapi vonzatok, az előítéletek társadalmi beágyazottsága.
– De nálunk a társadalom álláspontja sem túl egységes, "nőkérdésben" a férfiak és a nők is elég közömbösek. Sőt, teljesen szalonképes az a politikus, aki képes egy erősen feudális színezet? családképet eszményiként beállítani.
– A nemi szerepekkel kapcsolatos előítéletek nálunk politikai szinten is igen jellemzőek, ez fejlettebb demokráciákban elképzelhetetlen. A nyugati társadalmakban van egy úgynevezett demokráciaminimum, azaz vannak bizonyos kérdések, amelyekben a jobb- és baloldal egyaránt meg tud egyezni. Az elemi jogok, a kisebbségvédelem, az esélyegyenlőség mind idetartozik – ez nem jobboldali vagy baloldali gondolkozás kérdése, hanem alapvetően a demokratikus beállítódottságé. Például pártállás nélkül mindenki elutasítja a családon belüli erőszakot, mert az agressziót semmilyen formában nem tartja elfogadhatónak. Az igazságosság elve, ami az egyenlő érték? munkáért egyenlő bért jelenti, a családosokat érintő méltányosság elve vagy az erőszakmentesség – ezek mind-mind olyan demokratikus értékek, melyeket egyetlen számottevő politikai erő sem nélkülözhet a programjában.
– Ezek szerint mi lennénk csak ennyire "macho-kultúra"?
– Nézze, pár évvel ezelőtt Olaszországban számos jobboldali politikust kérdeztem arról, mi a véleménye a női esélyegyenlőség kérdéséről, s meglepő módon ők határozottabban feminista nézeteket vallottak, mint nálunk nem egy baloldali politikus. Magyarországon van egy olyan erős választóvonal, aminek ilyenfajta kérdésben egyáltalán nem szabadna lennie. Hiányzik a megegyezés még közérdek? problémákban is. A munkaerőpiacon igen erősen érvényesülnek a nőkkel, az édesanyákkal szembeni előítéletek. Egy jobboldali politikusnak is el kellene tudnia fogadni azt, hogy a gazdasági függetlenség egy nőnél fontos szempont, mert ha egyedül marad, ha megbetegszik a férje, akkor rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerül.
– Emancipációs kérdésekben a baloldal sem tűnik igazán egy-ségesnek
– Ez viszonylagos, hiszen a szocialisták és a szabaddemokraták politikájuk hangsúlyos részévé tették a nemek közti egyenlőség elvét, sokkal nagyobb arányban vonták be a nőket a döntéshozatali folyamatokba, mint elődeik.
A társadalmi igazságosság mégiscsak ezt diktálja, s ezt persze minden olyan konzervatív erő is belátja, amely európai módon politizál.
– A családon belüli erőszak szigorúbb jogi szabályzása komoly vitákat kavart, nemcsak politikai pártállás szerint. Ön szerint mit tehet a jog a privát erőszakkal szemben? Megváltoztatható-e az általános mentalitás, a "be nem avatkozás elve" pusztán szakemberek átképzésével?
– Természetesen egyik napról a másikra nem, de nem is erről van szó. A családon belüli agresszióval szemben csak hosszú távon, komplex módon lehet esetleges eredményeket elérni. A mégoly szigorú büntetőjog is kevés önmagában, az áldozatokkal foglalkozó szakemberek – rendőrök, védőnők, szociális munkások stb. – megfelelő felkészítésére, képzésére, krízisintervenciós központok felállítására, ahová bármikor fordulhatnak az áldozatok, médiakampányokra, valamint a távoltartás intézkedésének bevezetésére egyaránt szükség van. S akkor talán, egy idő után, valóban elindul némi tudatváltozás, és esetleg az agresszió is csökkenni fog.
2003. 03. 14. (VII/11)
