hetilap

 „Egy nyomortelepen nőttünk föl, egy szoba egy ággyal jutott négyünknek, miközben anyám egy biciklivel az iszákos apám előtt tekert a gyárba, hogy fölvegye a fizetést, mielőtt apám elinná” – adott bepillantást Margaret Court abba a nyomasztó és félelemmel teli otthonba, ahol megszületett benne a döntés, hogy ő lesz az első ausztrál teniszezőnő, aki megnyeri Wimbledont. Mivel utálta a sulit és a tanulást, így a folyamatos presszió elől a szegénynegyed határán fekvő teniszpályára futott ki minden délután, hogy kiengedje magából az elvetettségből fakadó feszültséget. Mivel anyja hülyeségnek tartotta a sportot, így a szomszédtól kölcsönkért régi, viseltes ütővel kezdett el gyakorolni, labdát pedig úgy szerzett, hogy a kutyáját megtanította összeszedni a bokorba lőtt és elhagyott játékszereket. „Nagyon szégyenlős, bizonytalan, magamba forduló, magányos kislány voltam. Nem tanultam, nem is értettem semmi máshoz csak a teniszhez” – indokolta, nyolcéves korától miért fordította minden energiáját a barátnők és a srácok helyett arra a sportra, ami az egyedüli örömöt jelentette számára az életben.

Egy helyi edző fölismerte benne a csúcsra vivő ambíciót, így szárnya alá vette és kemény kezekkel kihozta belőle a maximumot: „Ha hat-négyre nyertem, rögtön jött a kérdés, miért nem verted hat-nullára?” Tizenhét éves korára már megnyerte az Australian Opent, egy évre rá pedig nagy álmát, Wimbledont. „Éhes voltam a győzelemre, csak az tudott kielégíteni” – vallotta be üstökösként fölívelő sikerének titkát, ami hét éven keresztül a világ legjobb női teniszezőjévé tette, és szédületes karrierje során tíz meccséből kilencet megnyert. Agresszív, folyamatosan támadó, kíméletlen stílusa állva hagyta a többségében jómódú családból érkező, „úri teniszt” játszó konzervatív játékosokat, extragyors szervái pedig már az első ütésre eldöntötték, ki kapja a pontot a menet végén. Court pontosan úgy játszott, ahogy a világot kislányként megismerte: kegyetlen, és csak a teljesítmény kap benne elismerést. Bár 1967-ben férjhez ment és sorra születtek gyermekei, eszébe nem jutott, hogy fölhagy a teniszkarrierrel, és a ’71-es Wimbledont legidősebb fiával, Daniellel a hasában játszotta végig. Ráadásul akkor még pénzt sem lehetett keresni a pályán, így kizárólag a szenvedély hajtotta. „Soha nem tartottam szünetet, tíz hónap a világ körül, majd a hazai versenyek kitöltötték az egész évemet” – mondta erről az időszakról. Férje ennek ellenére támogatta, mert látta, hogy csak így talál Court nyugalmat az életben. Ha nem játszhatott, rögtön depresszió és öngyilkossági gondolatok gyötörték.

Első Grand Slam győzelme után a belső vívódása egyre nyugtalanítóbb lett, a szüleitől kapott szeretethiányt már tudta, hogy semmilyen siker nem tudja pótolni. Ugyan katolikusként nevelték, minden héten elment templomba és minden nap imádkozott – elsősorban a győzelemért –, sosem érezte, hogy Jézus közel lenne hozzá. „Azt tudtam, hogy Isten létezik, sőt éreztem figyelmét magamon, amikor játszottam és kértem, hogy »Uram segíts meg, Uram segíts meg«, sőt, ha a sajtó kérdezte, miért játszok olyan jól, rögtön azt válaszoltam, azért mert ez egy ajándék Istentől. Vágytam rá, de mégis annyira távolinak tűnt”– írta le a benne zajló bizonytalan istenkeresést, amiben akkor jött fordulat, amikor egy barátjától kapott egy könyvet az újjászületésről, miszerint létezik személyes kapcsolat is az Úrral, nem csak az a formális és merev, amit a templomban megismert. Ezzel meglepően egy időben egyik legjobb barátnője megtért egy pünkösdi gyülekezetben. Rögtön eszébe jutott ez a könyv, így azzal a felkiáltással „hiszen erről már olvastam” rögtön el is kísérte az összejövetelre. „Elmentem, leültem, hallgattam őket, amikor egyszercsak mintha villám ütött volna belém, hirtelen azt éreztem, hogy valami fölállít a székről és vonz előre a pulpitus elé. Mindenki tudta ki vagyok, de nem érdekelt, akkor ott átadtam a szívemet Jézusnak” – írta le a számára teljes mértékben természetfölötti élményt, ami után annyira megérintette „Isten ereje”, hogy hasonlóan a korai egyházhoz rögtön – anélkül, hogy tudta volna mi az – elkezdett szólni nyelveken, ami a Bibliában a Szent Szellem vételének a jele. Annyira valóságos volt a számára amit átélt, hogy többet sosem volt kérdés számára, hogy üdvössége van és végre hazatalált.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek