Ki gondolta volna, hogy ez a sikertörténet is egy apával kezdődött? Liszt Ádám mindennél jobban szeretett muzsikálni, az Esterházy-udvarban szolgálva megismerkedett az idős zeneszerzővel, Haydnnal is. Családja társadalmi helyzete azonban nem tette lehetővé, hogy a zenei pályát válassza. Amikor a herceg Doborjánba helyezte át juhászati számadónak, gyakorlatilag teljesen el lett zárva a számára oly sokat jelentő zenei élettől.
Ebben a légkörben született meg egyetlen gyermekként 1811. október 22-én Liszt Ferenc. A vézna és gyenge fiúcska sokszor betegeskedett, egy alkalommal olyannyira, hogy az orvosi ellátástól távol eső faluban azt hitték, már meghalt, és a koporsóját is megrendelték. Megerősödve azonban egyre nagyobb érdeklődést mutatott a hangszerek iránt. Először apja kezdte tanítani zongorázni, aki azonnal szembesült fia tehetségével, és a gyermekben álmai beteljesedését látta.
Felismerve szakmai elégtelenségét, hamar hozzávaló tanárt keresett fiának. Így Liszt Ádám felesége hozományát és minden ingóságukat eladva Bécsbe költözött, hogy fia a zongorázás technikájának megalapozásáról híres Czerny növendéke legyen. Czerny látva a gyermek fejlődését ugyan ingyen tanította őt, a városi lét azonban hamar felemésztette a szülők kevéske vagyonát. Így valamelyest érthető, hogy „atyja nagy anyagi haszonhoz kívánt jutni fia által, és amikor a fiúcska legjobban benne volt a tanulásban, amikor épp elkezdtem zeneszerzésre tanítani: akkor atyja elvitte hangversenyezni, először Magyarországra, majd Párizsba és Londonba és más helyekre, ahol – az akkori lapok tanúsága szerint – mindenütt óriási feltűnést keltett” – írta Czerny.
Így a „kis Mozart” tizenkét éves korára már Párizsba került, ahol az arisztokrata szalonok ajtói sorra megnyíltak előtte. Az apa leveleiben a sikerek mellett részletesen beszámolt Czernynek a fellépésekkel járó anyagi haszonról is. Amikor azonban a fiatal zongorista hírnevét (vagy inkább az apjáét) megtámadták, a küszöbön álló botrány elől londoni hangversenykörútra menekültek, ahová az amúgy is józanabb és a sok koncertezést már rosszalló édesanya nem követte őket. A család ezzel szétszakadt, és Liszt felesége csak három év múlva, a férje halála után ment vissza fiához a francia fővárosba.
A kimerítő utazások, a rengeteg hangverseny, az állandó készenlét az arisztokrácia kiszolgálására kiégette a fiatal Lisztet. „Akaratlanul is elöntött valami keserű undor… a művészet iránt… s akármi szerettem volna lenni széles e világon, csak nagyurak zsoldjában élő zenész nem, akit ők támogatnak és díjaznak, mint valami… tudós kutyát” – írta. Az már csak egy csepp volt a pohárban, hogy amikor az egyik grófkisasszony tanítványnak udvarolni kezdett, a lány apja kis idő múlva az osztálykülönbségre hivatkozva kitessékelte otthonából a zenetanárt. E lelki krízis közepette a húszas éveihez közeledő Liszt Istennél próbálta keresni a gyógyírt, ám anyja nem engedte, hogy a papi hivatást válassza.
Végül a forrongó Párizs hozta ki ebből a melankóliából. Ekkor kezdett el jótékonysági célból kórházakat, elmegyógyintézeteket, börtönöket látogatni, de felkarolta a Párizsba érkező fiatal zenészeket is, mint például Chopint vagy Berliozt. A korábbi csalódásai miatt pedig úgy próbált elégtételt venni, hogy az állandó sikert hajszolva elkápráztatta az arisztokráciát, különösen a hölgyeket. Így történt ez Marie d’Agoult grófnéval is.
Marie d’Agoult már hat éve asszony volt és két gyermek édesanyja, amikor Liszttel Svájcba szöktek. Afféle „világjáró” életet folytattak, bejárták Svájcot, Olaszországot, Vatikánt, miközben Liszt utazásaik emlékeit, a tájakat, az illatokat hangjegyekbe foglalta. Románcukat olykor feszültségekkel telivé tette Liszt bizalmaskodó kapcsolata Marie barátnőjével, a férfi álnéven író George Sanddal. Kapcsolatuk igazán csak ezután futott zátonyra, amiről Marie szavai is árulkodnak: „Voltaképpen az volt a szándékunk, hogy a nyár folyamán a szultánnál tesszük tiszteletünket, de az útból nem lett semmi. Egy kis fickó, kit világra hozni kedvem volt, tervünket megakadályozta. (…) Fájdalom, Ferenc megint melankolikus; az a gondolat, hogy három kisgyermek apja, nagyon lehangolja őt.”
Liszt szembesült azzal, hogy nem csupán önmagát, hanem családját is el kell tartania, és ehhez biztos állásra van szüksége. Öt év után szétváltak útjaik, és a gyermekeket Párizsban Liszt anyjára bízták. Az ezt követő koncertévek ideje alatt a nyarat még néhányszor együtt töltötték Marie-val és a gyerekekkel, de kettejük kapcsolatának végérvényesen vége szakadt, amikor Lisztet több hölggyel is hírbe hozták. A sajtóban megjelent cikkek nem voltak alaptalanok.
Az 1838-as nagy pesti árvízről értesülve Liszt azonnal Bécsbe utazott, hogy az árvízkárosultak javára jótékonysági koncerteket adjon: 25 ezer forintot juttatott el számukra. Paganini hatására – akiről azt tartották, hogy „maga a testet öltött ördög” – ekkorra már úgy kiművelte ujjtechnikáját, hogy az ezt követő években Európa-szerte óriási vihart kavart fellépéseivel. Az 1840-es években Skóciától Gibraltáron és Konstantinápolyon keresztül egészen Moszkváig járt mindenütt, ahol csak lehetett, Viktória királynőnél a windsori kastélyban, I. Miklós orosz cár udvarában, VIII. Krisztián dán királynál, de az orleans-i hercegnél is több ízben tiszteletét tette.
Nem felejtkezett el Magyarországról sem, ahol még az is előfordult, hogy a koncert után a közönség hangos éljenzés közepette diadalmenetben kísérte szállásáig a virtuózt. A magyar államférfiak köztük Batthyány, Széchenyi és Festetics is üdvözölték az akkor már világhírű Lisztet. Sőt utóbbi egy drágakövekkel kirakott kardot adott át a művésznek a magyar nemzet nevében, aki – mivel magyarul ekkor egyáltalán nem tudott – franciául köszönte meg azt.
1847-ben Kijevben ismerkedett meg a férjétől külön élő Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnővel, aki komoly összeget juttatott el Liszt jótékony célú hangversenyére. A vonzalom oly erős volt közöttük, hogy a hercegnő vállalva a száműzetést és oroszországi birtokainak elkobzását, követte a művészt Weimarba. Itt letelepedve Liszt már nem zongoraművészként, hanem karmesterként és zeneszerzőként folytatta pályáját. Itt kötött életre szóló barátságot Richard Wagnerrel, aki később feleségül vette lányát, Cosima Lisztet. Otthonában nyitott ajtókra találtak a fiatal művészek, mint Hans von Bülow, Brahms vagy éppen Reményi Ede. Támogatta őket oly módon is, hogy színpadra vitte szerzeményeiket.
Az idő előrehaladtával azonban Liszt egyre inkább a vallásos világban, az egyházi zenében kereste a megnyugvást. Míg Wittgenstein hercegné mindent elkövetett, hogy elváljon férjétől, és Liszt törvényes házastársává tudjon válni, Lisztben egyre erősebb lett az ifjúkori elhatározás, hogy belépjen a papi rendbe, amire egyébként a hercegné is bátorította. IX. Pius pápa többször fogadta magánkihallgatáson, majd Liszt 1865-ben beköltözött a Vatikánba. Eközben nem hanyagolta el a komponálást és művei bemutatásának szervezését sem. Az ebben az időszakban keletkezett számos egyházi műve mellett misét írt az esztergomi bazilika felavatására, Ferenc József és Erzsébet királyi párrá koronázására is.
Az élete hátralévő részében Róma, Budapest és Weimar között osztotta meg idejét. 1875-ben nevezték ki a budapesti Zeneakadémia elnökévé, ahol ő is a tantestület tagjaként – már amennyire a külföldi szereplései lehetővé tették – hetente négy délután tanított. Eközben figyelemmel kísérte veje, Wagner pályafutását is, részt vett a bayreuthi Festspielhaus ünnepi megnyitóján. Tíz évvel később még mindig a hivatalos elfoglaltságok és hangversenyek forgatagában érte a végzetes tüdőgyulladás.
Liszt és a zsidók
A cigányok és zenéjük Magyarországon címŐ könyvének új kiadása előtt Wittgenstein hercegné nem egyeztetett Liszttel, így az izraelitákról szóló fejezetbe sok gyalázkodás került. Végül Liszt nyílt levélben igazolta magát: „A sajnálat érzésével írom Önnek e sorokat, mivel elterjedt a pletyka, hogy állítólag zsidóellenes lennék; ezért kötelességemnek tartom, hogy e hamis hírt kiigazítsam. Általánosan ismert, hogy sok, a zenei világban kiemelked izraelitával, fként Meyerbeerrel, a kölcsönös tisztelet és barátság talaján álltam, ugyanúgy, mint irodalmi körökben Heinrich Heinével és másokkal.”
2011. 10. 21. (XV/42)
