A Mayhem énekesi posztja az elmúlt harminc év távlatából nem igazán tűnik életbiztosításnak. Te hogyan emlékszel vissza a Mayhemben eltöltött időkre?
Én viszonylag rövid ideig voltam a Mayhem tagja 1988-ban. A fő zenekarom akkoriban a Vomit volt. A próbák emlékeimben inkább unalmasként maradtak meg, és nem igazán tudtam beilleszkedni abba az imázsba, amelyet a Mayhem képviselt. Sosem tudtam elég gonosznak tűnni a banda fotóin, így inkább csak mosolyogtam. Ez nem volt túlzottan sikeres dolog, míg végül megbeszéltük a Mayhem tagjaival, hogy mindnyájunknak az lesz a legjobb, ha valaki mást keresnek a helyemre. Akkoriban kezdtem már belefáradni abba, hogy metalt játsszak, mert annyira extrémek voltunk, ahogy ott sikoltoztunk a mikrofonokba, hogy csak kevés ember volt kíváncsi ránk. Nevetségesnek tartottam az arcmaszkolást is (mellesleg mindig is furcsák voltak számomra azok a férfiak, akik sminkelik magukat). Inkább a punkzene irányába fordultam. De a dolgok radikálisan megváltoztak számomra 1992-ben, amikor egy év után visszatértem Koppenhágába. Ott ismét találkoztam Oysteinnel, s ez idő tájban kezdtek a templomgyújtogatások is elindulni Norvégia-szerte. Ő nagyon megörült a találkozásnak, s buzdított, hogy folytassam csak a vomitos éneklésemet. Ám két hét múlva már halott volt... A találkozástól azonban annyira inspirált lettem, hogy felvettem a kapcsolatot a mayhemes Jornnal, és feljátszottunk két black metal lemezt a Kvikksølvguttene formációval. Ekkoriban keveredtem bele nagyon mélyen a black metalba. Olyan intenzíven hallgattam ezeket a dalokat, amennyire csak lehetett. Valami olyasmi kapott el, amit sohasem éreztem azelőtt, s teljesen magával ragadott, hogy ezt a stílust játsszam.
De mégis mi visz bele egy tinédzsert a black metalba? Téged mi vonzott benne igazán?
2011. 07. 15. (XV/28)
