Társadalmi harcok, tudatosan gerjesztett nemzetiségi konfliktusok, szegénység, kivándorlás
A Monarchia utolsó évtizedei csak az első világháború szemszögéből tűntek utólag „boldog békeidők”-nek. Magyarország egy akkor optimálisnak tűnő kiegyezésben lép egy újabb korszakváltás időszakába. Az évszázadokon keresztül késleltetést szenvedő önálló nemzeti lét (később, mikor megvalósul, újabb traumát okozva a nemzettudat számára) kérdései mellett a nemzetiségek önállósodási törekvései, a polgári átalakulás folyamata komoly válságtüneteket generálnak a kor Magyarországán.
Egy partiumi, paraszti szinten gazdálkodó, protestáns prédikátor ősökkel büszkélkedő kisnemesi család sarja, Ady Endre, aki hol református, hol katolikus intézményekben végezte tanulmányait, érthető módon érzékenyen reagál ezekre az országot ekkor élénken foglalkoztató kérdésekre.
A protestáns műveltségi háttérrel (Zilah, Debrecen) Nagyváradra érkező ifjú újságíró számára a polgárosodó város élménye jelenti a későbbiek során is meghatározó eszmei indíttatást, azt a felhajtó erőt, amely előbb Pestre, majd Párizsba repíti.
Nagyvárad ekkor az a magyar város, ahol a zsidó lakosság aránya a városalkotó elemek között, a belterületeken meghaladja az 50 százalékot. Ettől a város egy olyan tésztára hasonlít, amelyben valaki a kovászhoz keverné a lisztet, és nem fordítva. Ettől aztán ez a tészta mindig ki akar futni a szakajtóból. (Nagy Endre: Egy város regénye) A városnak ez az izgékony légköre repíti aztán Bíró Lajost Hollywoodig, Nagy Endrét a legendás Andrássy úti kabaréig, Adyt pedig a magyar Parnasszus csúcsára, és Krúdy életének egy állomását is jelenti. Itt az egyszerű cipészből híres cipőgyáros lesz, aki New Yorkot és Londont látja el váradi cipőkkel, és felépíti azt a Moskovits-palotát, amely ma is Nagyvárad egyik ékessége. Itt Váradon van az a társaság, amely Magyarországon (Nagy Endre szerint egész Európában) a legradikálisabb eszmék tábora, amely az új kor eszméivel akar az ősi falakon rést ütni. Itt nyeri Ady azokat az intellektuális élményeket, amelyek valódi gyúelegyet képeznek a későbbiekben a családi és iskolai indíttatással.
Majd párizsi út és Budapesti Napló. Párizsból hazatérve a Budapesti Napló belső munkatársa lesz, a lap pedig néhány hónap múlva a darabontkormány hivatalos lapja. A darabontkormány, a kor reformkormánya a titkos választójog bevezetésének ígéretével szerez híveket a radikálisok közül az úri osztály ellenében. A reform szükségességének indoklásaként jelennek meg Ady-publicisztikák és Ugar-versek a Budapesti Napló címlapján. Ezzel sokak szemében kimeríti a nemzetgyalázás fogalmát. A zsidóbérenc, aki rárontott a nemzetére, idegen érdekek képviselője, aki nem a „Szép vagy, Magyarország!” kórusának újabb tagja, hanem egy ugar képében látja az országot. Az Új versek prológjában, a Góg és Magóg fia vagyok én... kezdetű versben Ady ezért tette föl a kérdést: „szabad-e sírni a Kárpátok alatt”, vagyis lehet-e Magyarországról nem dicshimnuszokban beszélni?
A tradicionalizmus, konzervativizmus és nacionalizmus bástyája mögött védelmet kereső „svábokból jött magyar”-ok (idézet Adytól) – mint Rákosi Jenő és Herczeg Ferenc – számára Ady lesz az indok, amellyel egész politikai alapállásukat meg lehet okolni. Herczeg például, aki úgy lett tradicionális, hogy egész habitusa ütközött ezzel, úgy lett konzervatív, hogy ezt egész erkölcsisége tagadta, és úgy lett nacionalista, hogy ezt politikai táborhoz tartozása kívánta meg, nem engedhette meg magának, hogy Magyarországot a lelkek temetőjének lássa.
Adynak a Budapesti Naplóban és előtte Nagyváradon megjelent publicisztikáiban, majd később a versekben is megjelenik egy toldozott-foldozott ország képe, ahol jaj annak, aki nem úr és nem bitang, ahol a hatalom megszerzése és biztosítása érdekében tudatosan gerjesztik a nemzetiségi és vallási konfliktusokat, ahol a nacionalizmus csak a klerikalizmus álcája, és ahol az antiszemitizmus a pozíciószerzés eszköze. Az Ugar-versekben és a kuruc versekben ezek a kérdések hatalmas erejű szimbólumokban fejeződnek ki.
Az 1908-ban alakuló Nyugat irodalmi folyóirat köre Fenyő Miksával, Osváthtal, Hatvany Lajossal őt tekinti a modern magyar irodalom vezéralakjának. Nincs Nyugat Ady-vers nélkül. A Nyugatban Ady maga is szimbólummá válik, mintha saját verseinek egyik szereplője lenne a befalazott diák vagy az ős Kaján; ő az új költő, a modern költészetnek, a modern Magyarországnak a szimbóluma.
A korban is, és később is sokan megkérdőjelezték Ady költői stílusának művészi hatását, felrótták nyelvi hibáit, de ezeket igazolja az üzenet ereje, amely a nyelvi struktúrákat is sokszor átrajzolja. A szövegben felbukkanó barbarizmusokat sokszor a szöveg nyelvi ereje okozza, amely mint egy repeszgránát szétrobbantja a tradicionális költői kifejezésmód formáit, és a hibák az új kifejezés létrejöttének melléktermékei lesznek, vagy új jelentéseket alakítanak ki.
Persze, a modorosságot így sem kerüli el: a Lédával a bálban című vers sötét párján már lehet, hogy csak mosolyogni tudunk, vagy jó néhány verse ma már giccsnek hat (pl. az Áldásadás a vonaton). A vér-arany, szerelem-halál párok például szecessziós manírnak látszanak, de az eltévedt lovas a mai napig a legerősebb és legtalálóbb képe a magyar nemzet állapotának.
Vannak témái, amelyek ma már nem szólnak, vannak, melyek még később is fognak. Nem tudni, hogy istenes verseinek mi volt a fő indítóoka: a támadások közepette nem akart istentelennek látszani, vagy elhatalmasodó betegsége ösztönözte istenkeresésre, de versei a magyar irodalom legélőbb képét nyújtják Istenről, aki nála az életnek és a kacagásnak az ura. Mindemellett ezek a versek csak irodalom és nem élet Ady életében. Pályája hiába tört a Parnasszus csúcsára, élete kudarc. Korának meghatározó hatású, korszakos személyisége volt. Ami megmarad belőle, az intuíció ereje, és ez nem kevés.
2008. 06. 20. (XII/25)
